2013. szeptember 27., péntek

||.évad/2. fejezet- Derült égből villámcsapás

Sziasztok!

Lassan két hónapja volt új rész,tudom. Lehet,hogy örihari lesz,viszont azt kell mondanom,hogy a  középsuli miatt,hanyagolnom kell a blogolást. Nem tudom,hogy ez most egészen jöv
ő nyárig fog tartani,vagy a hosszabb szünetekben jövök egy-egy résszel,mindenesetre egy darabig most ez az utolsó rész.
Köszönöm a rengeteg támogatást,amit t
őletek kaptam,a díjakat,és a belém vetett bizalmat is. Köszönöm Reginek,hogy folyton cseszegetett,hogy „írjam mááár”,köszönöm Rékának a fáradozásait,hogy ez a blog most úgy néz ki,ahogy. Köszönöm Rebekának (Rebinek? J ),hogy elkezdte a blogom angol változatát. És köszönöm az olvasóimnak,vagyis nektek,hogy nem hagytatok cserben. J
Elég az érzelg
ősségből,jöjjön még egy rész a második évadból. 




Regina

    Eltoltam magamtól Kendallt,és hátranéztem.
- Ez nem az,aminek látszik – vágtam rá kapásból.
- Te vagy Kendall? Milyen jókép
ű fiatalember vagy. Hány éves is?  - kérdezte anya.
- 22 – mondtam gyorsan.
Kendall a kezét a derekamra tette,és anya felé fordult.
- Nagyon örülök. Kendall Schmidt- dobta meg anyát egy szívdögleszt
ő mosollyal. Not bad.
Magabiztos volt,és láttam anyán,hogy tetszik.
- Nem jössz be? – kérdezte anya.
- Nem köszönöm,csak beugrottam. A bandának néhány papírját kell elintéznem. Postán is lehetett volna,de mondtam,hogy inkább eljövök,akkor legalább úgy is  láthatom a leny
űgöző lányát – tudtam,hogy Kendall nem mond igazat,de a vége azért jól esett.
- Oh,de aranyos vagy.
- Veled megyek – mondtam ki hirtelen.
Kendall nem nézett rám,de mosolygott,majd így szólt:
- Fel
őlem.
- Ne zavard kicsim,Kendallt,had dolgozzon – na,anya 15 másodperce ismeri Kendallt,de már jobban kedveli,mint a lányát. Not bad.
- Sosem zavar. Ha nem tudok valamit majd segít – kacsintott,elköszöntünk anyától,és mentünk. Vagyis mentünk volna,mert akkor vettem észre,hogy hogy nézek ki.
- Átöltözök,fél perc – mondtam,és felrohantam.
Kikaptam egy fels
őt,meg egy szoknyát,felvettem, kifésültem a hajamat. Amikor késznek találtam magamat,lementem Kendallhez
- Gyönyör
ű vagy – mosolygott,majd közelebb hajolt.
- Ne most – kezdtem el kitolni a kapun.
Éreztem,hogy itt a helye,egy letolásnak,de annyira aranyosan nézett rám,szóval ahogy elértünk a sarokig,egyb
ől megcsókoltam. Talán többször is,mint amennyiszer akartam. Nem baj.
Na,vége a csókjelenetnek,most jön a lecseszés.
- Kendall… Miért vesztél össze Logannel? – tudtam,hogy meg fog lep
ődni.
- Mi? Tudtál róla?  Ki mondta el?
Felesleges volt titkolóznom.
- Carlos. De ez nem lényeg. Nem vagy normális,hogy Londonba jöttél – mondtam,és annyira hihetetlennek t
űnt,hogy felnevettem.
- Most mit nevetsz? – tette csíp
őre a kezét.
- Bocsi,csak annyira hihetetlen,hogy itt vagy.
- Pedig itt vagyok. Pontosan én sem értem,hogy miért is – nevetett fel Kendall is. Na,ennyit a komoly beszélgetésr
ől.
Tegnap ugyanígy állhattunk,sírva. Ma pedig megint itt van,és engem ölel.
- Azért jöttem,mert hiányoztál. Mit szeretnél,mit csináljak?
- Kendall,ne legyél hülye. Visszamész Amerikába – fogtam meg az inge gallérját. – És nincs vita.
A szívem hevesen vert,ameddig a választ vártam. Mi van ha elmegy,és besért
ődik? Idegölő volt az a 10 másodperc,mire válaszolt.
- Mind a ketten a legjobbat akarjuk egymásnak. Miért nem lehet megoldani egy kontinensen? – hajolt közel,és összesimította az arcunkat.
- Nem tudom,édes. De tudod hány millióan csalódnának,ha most bejelentenéd,hogy idejössz hozzám Angliába,és vége a bandának. Mert el
őbb-utóbb ez lenne.
Kendall feje a „necsináld”-ból átment a „nagyonnecsináld”-ba.
- Igazad van…De akkor…Gyere te… - mondta kisebb szünetekkel.
Elmosolyodtam,majd magamhoz húztam,és megpusziltam az orrát.
- Megyek .
Kendall elmosolyodott,majd megcsókolt.
Itt már pontosan tudtam,hogy mi lesz. Kimegyek szeptemberben Amerikába. Biztos voltam benne. És Kendall csókjai még biztosabbá tették ezt.
- És most… Menjünk bele a délutánba. Hiszen ez a nap,még a miénk – mondta drámaian Kendall,amit
ől ismét fel kellett nevetem. – Ne rontsd már a pillanatot – fonta össze az ujjainkat.
- Bocsi – hagytam abba a nevetést,de megint eszembe jutottak a szavai,és a hangsúly,és ismét fel kellett nevetem.
- Mit szívtál? Én is kérek – lökött meg a csíp
őjével,amire változatosság kedvvért,felnevettem.

Petra

Csak álltunk Harryvel egymás karjaiban kővé dermedve.
- Anya..Apa..
Ő Harry – nem hiszem,hogy a legideálisabb pillanat volt ezt most kinyögni.
- Látjuk. És mit csináltok? – kérdezte szemrehányóan anya.
- Öööö.. meleg volt odakint – mondtam,és a kezemmel,még mindig Harry meztelen fels
őtestét szorongattam,egyre görcsösebben.
- Ennyire? – jött közelebb anya,és felvette a fels
őmet a földről.
- Ennyire – vágtam rá.
- Engedd el a lányomat – mondta határozottan apa. Harry engedelmeskedett apának,és lassan elengedett. Visszavettem gyorsan a fels
őmet,és Harry kezébe is odanyomtam az övét.
- Fiam… pillangóval a hasadon mászkálsz? Meg madarak? Milyen férfi vagy te?
Harry szemét elöntötte a düh. Féltem,hogy kijön bel
őle olyasmi,amit máskor nem mondana.
- Harry szereti az állatokat,apa.. – próbáltam menteni a menthet
őt.
- Nem – vágott közbe Harry. – A madarak jelentése mindegy. Viszont a pillangó. Azt akkor érzem,mikor a lánya a közelemben van,vagy ha rá gondolok. Imádok szerelmes lenni belé,és ha jobban megnézi a bal alsó szárnyába  van egy kis „p” bet
ű. Mint Petra… Szóval igenis sok jelentése van ennek a tetoválásnak. Mert pillangókat érzek a gyomromban akárhánykor rám mosolyog,vagy felhív.. Tudják,hogy milyen érzés – mondta határozottan Harry,majd odasétált mögém,és óvatosan megfogta a derekamat.
Anyán láttam,hogy megenyhült,apa pedig próbálta tartani magát.
- Visszatérünk rá. Menjetek. De ne itt. És figyeljetek oda!
Bólintottam egyet. Már elindultunk az ajtó felé,mikor még visszaszóltam:
- Amúgy ti miért vagytok itthon?
- Semmi…semmi – mondta anya. – Apáddal este vacsorázni megyünk. Na,de nyomás.
Kiértünk a házból,majd halkan felnevettem.
- Mi is ugyanazt akartuk csinálnia mit
ők fognak… De nekünk nem szabad…
- Hát látod – mondta Harry,majd kinyitotta nekem a kocsija ajtaját.
Beszállt
ő is,majd összenéztünk,és kitört belőlünk a hangos nevetés.
- Mi majd legközelebb – hajolt oda hozzám.



*HÁROM HÉTTEL KÉS
ŐBB*

Hihetetlen,rémisztő,és egyben izgatottan ikszeltem ki az utolsó előtti napot a naptáramból. Mármint az indulásomig.
Augusztus 21-én felszállok arra a repül
őre ami egészen New Yorkig repít engem.
Annyira gyorsan ment el ez a három hét,hogy fel sem fogtam,hogy ennyi ideje itthon vagyunk. Keltem,feküdtem,közben pedig megpróbáltam magamat jól érezni. Ez azt jelentette,hogy keveset aludtam,hogy ki tudjam használni az id
őmet.
Harryvel mindennap együtt voltunk,hol így,hol úgy.
Nagyon er
ős lett a kapcsolatunk,ami rengeteget nehezít az elváláson. Mindig,mikor rám néz,mikor megölel,érzem,hogy úgy teszi,mintha ez lenne az utolsó.
Az ágyamon ücsörögtem,a gondolataimba meredve,mikor megszólalt a telefonom. Harry.
J
- Szia gyönyör
űm – köszönt. Ez a „gyönyörűm” jelző annyira hozzánk nőtt már. Mindig így hív.
- Szia.
- Elérkezett. Az utolsó nap – mondta ki szívszorítóan. – Szabadnapunk van. Mikor pakolsz?
Körülnéztem. Hát a cuccok egyik részét már bepakoltam,de a ruhák nagy része még hiányzott.
- Hát egész nap pakolok – mondtam,mert nem tudtam,hogy mit válaszoljak.
- Fél óra múlva,ha átmegyek,jó? – kérdezte.
- Tökéletes – meredtem magam elé. – Vagyis várj,megnézem,hogy ki van itthon – mert közben eszembe jutott,hogy anyáék  lehet,hogy itthon vannak.  – Visszahívlak.
- Oké –tette le.
Felálltam az  ágyból,beleléptem a nyuszis (
J) mamuszomba – mert a rendes papucsom már ki lett mosva – és kicsoszogtam a folyosóra.
- Jó reggelt – köszöntem bele a vakvilágba,miközben nekitámaszkodtam a lépcs
ő korlátjának.
- Szia,Petra – jött egy anyaválasz. Tehát
ő van itthon.
- Harry átugrik nemsokára,oké? – kérdeztem félve,mert anyáék még mindig nincsenek kibékülve teljesen Harryvel.
- Jó – mondta sz
űkszavúan anya. Ez a „jó” egyenlő  a „nem”-mel,de nem baj. Ő mondta. Visszamentem a szobába,felhívtam Harryt,felöltöztem – a szép,agyonhasznált ruháimba -,és lementem reggelizni.
Nemsokára kopogtattak az ajtón,én pedig kinyitottam. Már felkészültem,hogy Harry lesz,és végre megint láthatom,de legnagyobb meglepetésemre Regi volt.
- Szia. Na hajnali kilenckor te fent vagy?
- Hahaha. Harry felhívott fél órája,hogy kilencre legyek itt.
- Mi van? – néztem értetlenül rá,és még el is nevettem magamat.
- Jó kérdés – rántotta meg a vállát,majd beljebb lépett. - Húha. Látom pakolsz – nézett a 2-3 szárítónyi ruhára,ami ki volt mosva.
- Átszanáltam a ruháimat. És rátaláltam erre – vettem le egy kis fehér fels
őt.
- Ez utoljára 12.-ben volt rajtad kb. – méregette a ruhát.
- Hát körülbelül. De ne azt nézd. Megvan! – szorítottam magamhoz a ruhát.
Regi felnevetett,majd felém nézett:
- Mikor is megy a géped?
- Ööööö… Várj – gyors gondolkodásba estem,Regi meg felröhögött,mert nem tudtam az id
őpontot. – Holnap délután kettőkor – néztem meg a falon függő repülőjegyeket.
Némán bólintott egyet,majd rám nézett:
- Furcsa lesz nélküled.
- De hát te is mész LA-be – jutott eszembe. Regi csak helyeselve bólogatott.
- De nem együtt leszünk – na igen. Amióta az eszemet tudom Regi ott van a közelemben,mindennap tudok vele találkozni,beszélni. Most meg több ezer kilométerre
leszünk egymástól.
Gondolatmenetemet egy ismer
ős mély hang szakította meg:
- Sziasztok – megfordultam és Harryvel találtam szembe magamat.
- Sziiiia – öleltem meg,és egy hosszú csókot nyomtam a szájára.
- Ez a nap is eljött – pillantott rám zöldes szemeivel Harry.
- El – mondtam halkan.
Folyamatos lelkiismeret-furdalás dúlt bennem,mert  Harry az életét is feladná értem,én pedig elmegyek t
őle. Tudom,hogy nem engedné,hogy maradjak,de elengedni se szívesen enged. Mondjuk ki az aki a szerelmét szívesen engedi?
- Ma még itthon vagy. Élvezzük ki,jó? – ölelt meg hátulról egy apró puszit nyomva a nyakamra.
Nem válaszoltam rá,csak ölel
ő kezeit szorítottam meg.
- Öööö… - szólalt meg Regi,aki ezeknek a bens
őséges pillanatoknak a szemtanúja lett. Upsz. J
- Jaj Regi. Tessék – vette el
ő Harry a farmerjából egy összegyűrt lapot.  – Ne hangosan olvasd.
- MIAAAZ?! – fordultam vele szembe,és az ingét kezdtem tépkedni.
- Nyugi,édes,nyugi – nevetett fel.
- De nem ér. Muti Regi – kaptam utána,de elhúzta a papírt.
- Benne vagy? – nézett rá titokzatosan Harry. Gyorsan a szemükkel egyeztettek,Regi pedig bólintott. – Király – mondta Harry.
Remek. Ne,hogy beavatnának ám.
- Elmentem pakolni – „sért
ődtem meg”.
- Menjél – kacsintott Harry.
Felrohantam a szobámba,és el
őkerestem a két hatalmas bőröndömet. A ruháim szépen,katonásan az ágyamon sorakoztak,kimosva,kivasalva. Egyesével elkezdtem berakni őket.
- SZIIIA- jött egy üvöltés lentr
ől.
Lementem a földszintre,Regi üvöltése hallatán.
- Majd találkozunk – mondta titokzatosan.
- Okés.
Kikísértem a kapuig,majd egy utolsó próbálkozásként megkérdeztem,hogy mit mondott/mutatott neki Harry. De nem kaptam rá választ.
Visszasiettem a házba. Harry a szobámba várt.
Két óra alatt összepakoltunk (mert eléggé nehezítettük egymás dolgát a pakolásban.. khmm :$ ) ,és megelégedve magunkkal fáradtan ültünk a földön.
- Ma nálunk alszol? – túrt bele Harry a hajába.
- Hát ööö… Lehet róla szó – mondtam,majd egy puszit nyomtam a szájára. Felálltam (volna),de Harry visszahúzott.
- A-a. Ez kevés volt – fordított szembe magával,és összedöntötte a homlokunkat.
- Hmm..  oké – csókoltam meg.
Már kezdtünk belemelegedni,mikor hirtelen elengedett.
- Várj. Ezt oda kell adnom – húzott el
ő a zsebéből egy papírt.
- Regi búcsúbulija? – nézegettem a lapot. – De aranyosak vagytok.
A cetlin az állt,hogy Reginek ma este hétt
ől búcsúbulit tartanak. Kis édesek.
- Mibe menjek? – jött az els
ő kérdésem.
- Gyere meztelenül – mormolta Harry.
- Szeretnéd mi,Styles? – túrtam össze a haját.
- Ne már.  Olyan jól beállítottam,na – állt fel,és a tükörhöz ment. -  Most nézd meg!  Néz mit tettél velem! – dramatizálta túl.
- Erre gondolsz? – léptem hozzá,kigomboltam az ingjét,és a szívére tettem a kezem. Ami hevesen vert.
- N-nem – mondta Harry.  – Most megleptél.
- Szeretem a meglepetéseket – haraptam bele a szám szélébe.
- Tudod,hogy utállak? – kapott el,és megölelt.
- Aha – csókoltam meg.
Visszagondolva csak a ma rendezett kis jeleneteket… Volt bel
őle pár. Ha  New Yorkra gondoltam,már hiányérzetem lett. És összeszorult a szívem. Nem is tudtam,hogy az este mit tartogat még magában.

Regina

Harrytől kapott kis papíromon az állt,hogy ma este hétkor Petrának búcsúbulit tartunk egy étteremben. Felhívtam Louist ez ügyben.
 - Louis. Nincs kedvünk együtt mennünk Petra búcsúbulijára?
- Neked is jó reggelt – mondta kómásan. Ránéztem az órára. Tizenegy volt.
- Te jó ég Tomlinson,meddig alszol?
- Eddig – morogta Louis. – De van kedvünk együtt mennünk.
- Akkor ezt megbeszéltük.
- Fél hétre ott vagyok nálad. Jó éjt – tette le.
Na,ezt gyorsan megbeszéltük.
J Azért a biztonság kedvvért napközben küldtem neki egy SMS-t,hogy biztosra menjek. Mert képes elfelejteni ilyen dolgokat.

*
Este öt körül hisztérikus állapotban álltam a szekrényem előtt,mikor jelezni kezdett a laptopom.
- MITAKARSZ? – mondtam kissé talán ijeszt
ően szegény Kendallnek.
- Ha tudom,hogy ilyen vagy,kés
őbb hívlak. Mensi zavar? – nevetett fel.
- Kuss sz
őke. Nem találok ruhát – panaszkodtam neki.
- De hát az ott – mutogatott hátrafele. Igen,a háttérben rengeteg volt,de egyik sem volt megfelel
ő.
- Erre gondoltam,de nincs hozzá cip
őm,mert múltkor letört a sarka,amikor San Franciscoban futottam – emeltem fel egy piros ruhát.
- Vegyél fel hozzá egy fekete cip
őt.. – próbált tanácsot adni Kendall.
- De az nem néz ki hülyén?  ARGH – mérgel
ődtem,amikor megpillantottam egy menta zöld ruhát a szekrényemben. Vagyis kilógott belőle. – MEGVAN – pattantam fel,és kiráncigáltam a ruhát. – Meeegvaaan – kezdtem el örülni a fejemnek.
Kendall elég rémülten nézett rám a világ másik felér
ől,ezért gyorsan korrigáltam magamat.
- Normális vagyok – nevettem fel.
- Aha. Ezt most mond annak,aki nem látta ezt – állt fel,és elkezdett utánozni.
- Blee – nyújtottam ki a nyelvemet,majd ismét elnevettem magamat. – Hogy vagy? – tereltem a témát.
- Jóóóóóól. Vagyis jól voltam. Most éppen idegorvosok számát írogatom fel – mutatta meg a telefonját,ahogyan  számokat pötyög bele.
- Tudod,hogy nem vagy vicces?
- Tudom – kacsintott.
Pár másodperces csend után ránéztem az órára.
- Úristen már ennyi az id
ő? – az óra fél hatot mutatott.
- Hánykor lesz a buli? – kérdezte Kendall. Furcsa volt,hogy tud a buliról,de azért megmondtam neki.
- Hétkor kezd
ődik – már vágta volna a fejeket,de mutattam az ujjammal,hogy nem. – Hajat kell mosnom,ki kell vasalnom,smink,felöltözés,és fél hétre jön értem Louis. Szóval Most itt hagylak,és ha nem leszek nagyon részeg,akkor ha hazaértem felhívlak.
- Jaj ne,ha most ilyen voltál,milyen lehetsz részegen?
- SZIA KENDALL – keresetem számítógépem egerét,hogy kitudjam kapcsolni.
- Szia édes – mosolyodott el,és kiléptünk.
Három másodperc hatásszünet után felálltam,és lesétáltam anyához. De anya helyett Louis (!!!) vigyorgott teli pofával rám a konyhában.
- Anya? – kérdezte félve.
- Megettem – mondta büszkén (?) Louis.
- Ha-ha. Hol van? És te miért vagy itt,amúgy?
- Átugrott a szomszédba,és amúgy nem tudom. Unatkoztam,felöltöztem,és átjöttem.
- Jóó,de nekem még egy csomó dolgom van indulásig.
- Oké- rántottam meg a fiú a vállát. Louis nem szívbajos. – Felmentem a szobádba.
Egy „fel
őlem” arckifejezéssel elengedtem,majd megmostam a hajamat. 20 perc múlva mentem vissza a szobámba,ami romokban hevert. És a kupi közepén trónolt Louis,a laptopom társaságában.
- Tomlinson…. – kezdtem higgadtan. Vagyis higgadtnak akartam t
űnni.
- Én nem csináltam semmit – emelte fel mind a két kezét a fiú.
Visszasétáltam az emlékezetemben,és rájöttem,hogy tényleg nem,mert én hagytam így a szobát. Ja. UPSZ.
J
- Semmi,semmi – intettem le,rápillantottam az órára,és visszamentem a fürd
őbe.
Nem sokkal kés
őbb frissen,üdén,és elfogadhatóan léptem ki a fürdőszoba ajtaján. Végigmértem magamat a tükörben,és őszintén szólva nem mutatott olyan rossz képet. Bezzeg a szobám.
- Nálad alszom – mondtam,mikor beléptem a szobába,és az ágyamat beterítette a ruha.
- Fel
őlem – karolt belém Louis,majd elhagytuk a szobát.
Anya büszkén nézett rajtunk végig. Mondtam,hogy ma este már ne várjon haza,amibe nagy nehezen,de belement. Amióta tud Kendallr
ől mindig hiszti van amiatt,hogy engedjen el ott aludni a fiúkhoz. Állítólag megcsalni megyek Kendallt,vagy mi. J Anya nem értheti,én pedig nem hibáztatom. Tuti  én sem engedném szívesen a gyerekemet Louis közelébe.
Még ezekkel a gondolatokkal voltam akkor is elfoglalva,mikor beültünk az autóba.
- Louis… A gyerekeim ismerni fognak téged? – tettem fel a kérdést,mire Louis olyan „te ma már nem iszol semmit” arccal nézett vissza rám.
- Aha. Hát ha hagyod nekik,hogy megismerjenek. Akkor ismerni fognak.
- És szerinted akarnak majd veled lenni?
- Most
őszintén,a ruha szorít ennyire,vagy volt valami a samponba? – szorította meg a kormányt.
- Ja semmi,csak elgondolkodtam – mosolyogtam rá.
- Nem kéne többet ilyen életveszélyes feladatot csinálnod – tanácsolta.
Leraktuk a kocsit a fiúk házánál,onnan gyalog mentünk tovább.
- Amúgy szerintem akarnak majd a gyerekeid velem lenni. Elvégre a személyiségem… - húzta ki magát.
- Hagy némi kivetnivalót maga után. Egyetértek – bólintottam. Louis egy „köszkösz” szemforgatással rám nézett,majd utána mind a ketten felnevettünk.
- Várjál. Ott be kellett volna mennünk – rántott vissza. – Bocs félhomályban nem látok – fogta meg a kezemet,és visszafelé vezetett.
- Ne szorítsd már. ÁÚ. Volt már neked barátn
őd?
- Volt – vágta Louis,de szerintem nem jutott el teljesen a mondtatom az agyáig,mert nem ezt a reakciót vártam.
- És neki is így szorítottad a kezét?
- Ja. Nem – enyhített a szorításán,de még mindig nem figyelt rám teljesen. Hát ez így nem buli,hogy nem reagál rá normálisan. Megnéztem az arcát,és félelmet éreztem. És ez azt jelenti,hogy eltévedtünk.
- Nem tévedtünk el – mondta ki,még miel
őtt megszólaltam volna. – Csak kerülünk – húzott be egy szűk utcába.
Ez azt jelentette,hogy eltévedtünk. Ezt tudomásul vettem,kiráncigáltam Louis szorító kezei közül az enyémet – szerintem a feszültségét akarta rajtam levezetni -,és követtem. Végül egy kisebb (egy kisebb plusz 15 perces séta után),megéreztünk.
- Jaj,hát ha itt jöttünk volna,akkor 3 perc lett volna a háztól – nézett rá egy utcára. – Na,már mindegy.
Hát igen,sajnos már mindegy volt.
Beléptünk az épületbe,amit sötétség fedett,mire automatikusan megkapaszkodtam Louban.
- Na kis szorít,kit? – nevetett fel.
- Psszt – csitítottam el,és szorosan mellette maradtam.
- Na végre – hallottam Zayn suttogását. – Áll ide,és háromra mond majd,hogy meglepetés.
Felfogtam a dolgot,és beálltam a helyemre. Amúgy nem értettem,hogy miért kell mindehhez a sötét terem,de jó.
- Egy.. kett
ő.. három – számolt Zayn.
- MEGLEPETÉS! – kiabálta mindenki hirtelen. És a mindenkiben Petra is benne volt.
- Öööö… - néztünk össze.
- Na. Meglep
ődtetek? – karolt át Louis.
- Aha – mondtam egyszerre Petrával.
- Arra gondoltunk,hogy csinálunk egy ilyen búcsúbulit nektek. És ezt találtuk a legizgibbnek. Vagyis,hogy elmondjuk mind a kett
őtöknek,hogy lesz,és akkor jöttök,és meglepődtök – vázolta fel kissé értetlenül Niall.
- Aha. Ezen az elméleten jobban meglep
ődtem,mint magán a bulin – röhögtem fel.
- Hahahahahaaaa. Valaki megpróbál viccelődni – húzta fel az orrát Niall.
- Upsz -  tartottam a kezemet a szám elé.
- Oké. Ne vesszetek össze. Bulizzunk! – tapsolt kett
őt Liam.
A családi hangulatú bulink elkezd
ődött.
Finom iszogatások voltak,Petra nem akarta magát leinni,mert holnap repülnie kell. Másnaposan meg az nem lehet olyan jó.
- Mész kés
őbb – csámcsogott Niall. Aki amúgy szinte már eltüntette a fél sütis tálcát.
- Nem mehetek kés
őbb,Niall – mosolygott Petra.
- Tudom,na. De jó lenne.
A depi hangulat akaratlanul is ott volt a bulin.
Ő volt a nem várt vendég.
- És miért kell ilyen korán menned? Mármint ma még csak 20-a van… És a tanítás 1-jén kezd
ődik,nem? – kérdezte Louis.
- De. De aki kolis annak 21-re kell menni.
- Óóóó.. miért te kolis leszel?
- Hát az els
ő negyedévben igen.
- Mi az,hogy negyedév? – nézett érdekesen Niall.
- Szeptembert
ől-decemberig van az leső negyedév. Utána vizsga.
- Az nem men
ő – rázta a sütis fejét Niall.
  Amíg az érdekesebbnél érdekesebb kérdések záporoztak Petra felé,ránéztem Harryre.
Hiába fiú,és nem mutatja,vagy nem úgy mutatja az érzelmeit,mint egy lány,de fáj neki. Bátorítóan rá mosolyogtam. Tudtam arról,hogy Petrával nem szakítanak,hanem megnézik,hogy hogy bírják a távkapcsolatot. És majd eld
ől.
- És te Regi meddig maradsz kint? – kérdezte hirtelen Niall. Ööööö… Meddig maradok kint?
- Hát nem tudom… Úgy terveztem,hogy karácsonyig mindenképpen. Kendallel beszéltünk róla,hogy keresek ott munkát,akár a lemezkiadó cégnél is,és majd eld
ől – nagyon érdekes,mert mostanában azt a kifejezést használjuk legtöbbet,hogy „majd eldől”,”majd legközelebb”.
Mindenki értetlenül bambult vissza rám.
- Én azt hittem,hogy ilyen nyaralás szer
űség lesz… - mondta Niall.
Zayn naivan ránézett,mert
ő már a kezdettől pontosan tudta. Vagyis ezt mondja. J Hogy mennyire örül ennek a helyzetnek az már más kérdés. Mert mindig érzem,hogy amikor rám néz,amikor hozzám szól,megérint… Azt nem barátságból teszi. És reménykedik,hogy megváltozik a döntésem. Igazából sokszor elgondolkodtam rajta,hogy mi lett volna ha nem ismerkedek meg Kendallel. Akkor mi most egy párt alkotnánk Zaynnel? Nem is tudom… Vagyis mindegy.
Mély gondolatmenetemet befejeztem,mert arra lettem figyelmes,hogy csend van. Csend. Nálunk. Ez nagyon rosszat jelent. Nagyon-nagyon rosszat.
- Táncolunk? – kérdeztem,de a többiek a fejüket rázták.
- Én táncolok – mondta Petra.
- Ez a beszéd – mosolyogtam rá.
- Gyertek ti is. Naaaaa – próbáltuk felhúzni a fiúkat a helyükr
ől.
Majd végül nagy nehezen felálltak.
- Mire táncolunk? – nézett rám Petra.
- Öööööö…
- Avicci-Wake me up..? -  egy kicsit,de tényleg csak egy kicsit már elegem volt ebb
ől a számból,mert mindenhonnan ez szólt. De legyen.
Felálltunk,és össze-vissza ugrabugráltunk (vagyis szerintünk táncoltunk),majd fáradtnak ültünk vissza.
- Csináljunk olyat,hogy mindenki beledugja a fejét a csoki szök
őkútba -  jött az első korszakalkotó ötlet Louistól.
Na gondolhatjátok.
- Louis te kezded – mondta Harry.
A fiú nem sokáig hezitált. Belenyomta az arcát a szök
őkútba.
- Harry,te jössz – pislogott nagyokat Lou.
- Oké – mondta a göndörke,és a fürtjeit mentve
ő is beledugta az arcát.
- Uh Petra – nyögte ki Harry leveg
ő után kapkodva.
Petra hátrafogta a haját,belemártotta a fejét,és kihúzta.
- De hát az semmi sem volt! – horkant fel Louis.
- Dehogynem! Néééézd! – ment Petra közelebb hozzá.
- Ez így nem jó. Nyald le Harry arcáról a csokit. Úgy benne vagyok – ötletelt tovább Louis.
Petra egy „most komolyan” arcot vágott,majd játszi könnyedséggel nyalta le a folyékony csokit Harry arcáról. Fura volt nézni. El
őször is azért,mert a turné jutott róla eszembe (mondjuk jegyezzük meg,Petra akkor még bátortalanabbul csinálta),a másik meg,hogy…hogy Harry néha ki-kinyújtotta a nyelvét.
- Látom a nyelvedet Styles – vigyorodott el Louis.
Harry bedobott egy bájmosolyt,majd magához szorítva megcsókolta Petrát.
Ezután a többiek sem úszták meg a csokis arcot,és egyesével bele-belemártották a fejüket.
Éjfélkor véget ért a nagy buli,mert az étterem tulajdonosa finoman szólva kitessékelt minket. Ez van .
L Hazafelé vettük az irányt (mily meglepő mindenki a fiúknál aludt ma). Harry és Petra ment legelöl,én pedig Louisval hátul. Lou körülbelül 14 millió elméletet talált ki,hogy mit fognak csinálni Petráék. Ja,hogy kieszelte abba nem volt semmi. A pláne az volt,hogy nekem kellett végighallgatnom. Talán nem baj,ha nem részletezem. J
Fáradtan estünk be a házba. Felmentem Louis szobájába,és kimerülten d
őltem le az ágyra. Ha a fiú kitalált történetei bebizonyosodnak,nekem hamar el kell aludnom,hogy ne halljam őket. J

Petra

Az aranyos búcsúbuli után,szinte élő hullaként feküdtem le Harry ágyára.
A fiú valami fürdést szer
űt próbált csinálni de szegénykém nagyon fáradtnak látszott.
- Segítsek? – álltam fel nevetve,mikor Harry már vagy háromszor próbált meg felállni a fotelb
ől.
- Ahaaaaaa – nyújtotta ki a kezét. Segít
őkészen megfogtam,de magára rántott.
- Így nem fogsz megfürdeni – néztem rá szúrósan.
- Nem baj – puszilta meg a nyakamat.
- H-harry… nem akarok menni – emeltem fel a fejemet,Harry tekintetét keresve. – Azt érzem,hogy rosszat csinálok azzal,ha itt hagylak. Van f
őiskola Londonban is…
- Tudod,hogy er
ős akarok maradni – suttogta,de én  a fejemet ráztam.
- Nem. Ne legyél er
ős. Mond el,amit el akarsz mondani.
- Nem akarom,hogy elmenj – szorított meg.
- Tudtam,hogy nem akarod. De miért nem mondtad? Egy szavadba került volna,hogy itt maradjak – pislogtam felfele,hogy a könnyeim el ne eredjenek.
- Mert szeretlek – döntötte a homlokát az enyémnek.
Minden er
őmből őt szorítottam,miközben a könnyeim már külön utakat jártak  Harry ingén.
A fiú a hátamat simogatta,és megnyugtatóan a száját a fülemhez érintette.
- Te vagy a mindenem. És a legjobbat akarom neked. Mindig. És nem tart örökké a f
őiskola. Sokszor meglátogatlak majd. Oké?
- Oké – töröltem le a könnyeimet és rá mosolyogtam. – Fürödj meg – gomboltam ki az ingén egy gombot.
- Vetk
őztess le – válaszolt pimasz hangon Harry.
- Azt lesheted – álltam fel.
Harry is felállt,én pedig elkezdtem hátrálni.
- Akkor nem fürdök – szorított sarokba.
- Deee… fürödj már meg. Elalszooom – fordítottam el a fejemet,hogy ne kelljen a szemébe néznem.
- Naaa. Csak az ingemet – simította meg az államat.
Mély leveg
őt vettem,majd megráztam a fejemet.
- Örihari – lépett el t
őlem Harry.
Felnevettem,majd led
őltem az ágyára.
- De ezt most nem úszod meg – dobta le magáról az ingét,és rám mászott.
- Neeee csikizz. Haaaaaaaaaaaaaaaaaaaarry – kapálóztam.
- Legközelebb engedelmeskedj – simította össze a testünket.
- Nem vagyok a szolgád – nyújtottam ki a nyelvemet.
- Nem vagyok a szolgád – utánozott Harry.
- Hagyd abba! Fürödj már meg.
- Hagy abba! Fürödj már meg.
- Elkísérjelek?
- Gyere – bólogatott Harry.
- De neem. Álmos vagyok. Megvárlak itt.
- Jó – adta fel Harry,és egy gyors szájrapuszi után otthagyott.
Én megvártam. Csak elaludtam amíg megfürdött.

*Reggel*
Magamtól keltem reggel kilenckor.
- Harry.. Harry – lökdöstem óvatosan.
- Neeeeem – mormogta Harry.
- Kelj már fel – csipkedtem meg az odalát.
- Nem akarok.
- Akkor leléptem,majd gyere ki a reptérre – kezdtem el kimászni.
- Itt vagyok – ült fel Harry.
- Na azért – d
őltem vissza.
- Nem éééér – kezdte el piszkálni Harry a hajamat.
Kis id
ő múlva kimásztunk az ágyból,és felvertük a többieket is.
Majd hazamentem,hogy még anyáékkal is legyek valamennyit. Olyan nehéz volt otthagyni
őket. Tudom,hogy büszkék rám,de fáj. Pokolian fáj.
Éppen a családi fényképekt
ől búcsúztam,mikor anya elrángatott onnan,hogy elfogunk késni a reptérről.
Há. Mert ugyanis,aki nem magángéppel megy,mint én,annak két órával utazás el
őtt már ott kell lennie. A legutolsó kis mütyüröket is besüllyesztettem a bőröndömbe,és indulásra készen,vagyis majdnem készen álltam.
A reptérig az út alig volt vagy 5 perces… sajnos.
És amikor megláttam Regiéket a „Kinek van f
őiskolás barátnője?! NEKÜÜNK. Szeretünk Petra” – táblával eltörött a mécses. Megint.
Kiszálltam a kocsiból és csak k
ővé dermedve álltam. Hosszú-hosszú másodpercekig. Minden hozzájuk kötött,és most elmegyek. Új emberekhez,új környezetbe,egy másik kontinensre,több ezer kilométerre tőlük.



Amúgy ha valakinek hiányoznék megtalál Twitteren (@Petra__15),de ha itt írtok,arra is válaszolok. Sőt! Kommenteket,”utolsó véleményt” még ha kapnék,annak nagyon örülnék. J Jók legyetek!

2013. augusztus 4., vasárnap

||.évad/1. fejezet-Forró vizeken

Sziasztok!



Új évad,régi stílus,szétbombázott blog kinézet. Itt lennék. Mondhatnám úgy is,hogy a vízilabdázók tiszteletére van új rész. És azért nem júliusban volt,mert ki akartam várni a nyerésük pillanatát. Mert tudtam,hogy nyerni fognak. Félretéve a dumát,fogalmam sem volt,és azért csúsztam,mert hosszúra,és eseménydúsra akartam írni.
Amúgy kicsivel több,mint egy éve kezd
ődött el az első évadunk. J
 Mint,ahogy az el
őzetesben is láttátok (vagyis remélem észrevettétek) lesznek új szerelők. Róluk egyenlőre még nincs infó,az első részekben nem fognak szerepelni. Vagy ki tudja. J
A kinézeten javítani fogok,pontosabban fogunk,ugyanis már nem egyedül dolgozom ezen. Amíg nincs kész a fejléc,nem lövöm le a poént,de a háttérben szorgos kis kezek dolgoznak azon,hogy szebb kinézetet varázsoljunk ide. Nem kis meló van benne,fogalmam sincs mennyi ideig keresgettünk képeket a szereplőkről,de már sínen vagyunk. (Ugye? :D )
Nem tudom,hogy szemezgettetek-e a kommentekkel az el
őzetes alatt (én,mint mindig),most is naponta (akár többször is) megnéztem,hogy jött-e valami új.  Egyik reggel azt láttam,hogy le szeretnék fordítani angolra a blogot. Nem szó,hogy meglepődtem,hiszen soha nem gondoltam volna ilyet. Hihetetlenül örülök neki természetesen, és már várom. J
Amúgy a második évad els
ő részéről még annyit,hogy a Word szerint  19.478 karaktert gépeltem be (beleértve a bevezetőt is. Ami talán egy kicsit hosszú lett. Mindegy.)
Itt a második évad,els
ő része,ami pontos folytatása az első évad,ötvenedik részének. J
A kinézetre ne figyeljetek,(úgy is mondhatnám,hogy:”Zárjátok ki a külvilágot”),hanem csak a részre koncentráljatok. Mert itt van. Nem húzom az id
őt. :D Jó olvasást
Petra

Harryvel szótlanul néztük egymást. Már azt hitem,hogy befagyott a Skype,mikor végre megmozdult.
- Holnap reggel Londonban vagyok – mondta.
- Nem. Harry nem jöhetsz haza.
- De. Most ott kell lennem veled,nem pedig itthon.
- Harry két hónapja nem láttad a szüleidet. 6 nap és,úgy is jössz.
Habár legszívesebben megöleltem volna a laptopomat,és azt mondtam volna,hogy „Oké,gyere Harry,nagyon várlak”,de nem. 
- Holnap megyek,olyan tíz-tizenegy körül. És most jó éjt.
- Harry nem..! – de már kilépett.
A fejemet az ágy támlájának döntöttem.
- Ugye tudod,hogy akkor is jött volna,ha azt is mondja,hogy nem jön?
- Mi? – néztem rá.
- Ezt elmondtad Harrynek,és
ő akkor is jött volna,ha… Szóval mindenképpen jött volna.
Megállapítottam magamban,hogy ezt – megint – elcsesztem,és,hogy már fél egy van. A két megállapításnak,amúgy semmi köze nincs egymáshoz,de pokoli fáradt voltam.
- Itt alszol,vagy hazamész? – kérdeztem Loutól.
- Szerinted Harry örülne,ha engem találna melletted holnap reggel? – nevetett fel.
Már majdnem válaszoltam volna,végül inkább nem.
- Harryvel adtuk fel a jelentkezési lapomat.  A New yorki f
őiskolának a média szakára,és a londoni főiskolának is a médiaszakára.
- És a New yorki volt el
őbb.. – vonta le a következtetést a fiú.
- Igen,mert az er
ősebb suli. Akkor még nem gondoltam,hogy ez lesz…
Újabb    pár perces csend következett.
- Aludj egy nagyot,és holnap reggel,kipihenten kelsz.
Rámosolyogtam Louisra,aki bátorítóan mosolygott vissza rám.
- Na,de én megyek,hogy el tudd kezdeni a pihentet
ő alvásodat – mondta,majd elindult az ajtó felé.
 Kikísértem,lezuhanyoztam,és aludtam.

Regina

Visszamentem Zayn szobájába – ugyanolyan tanácstalanul - ,és lefeküdtem mellé. Nagyon mély álomba zuhantam. Ezt reggel állapítottam meg,amikor is 12.05-kor keltem fel.
Zany már nem volt a szobába,neki öt óra körül indult a gépe. Egy kis cetlit hagyott az ágyán,ezzel az üzenettel:
„Szia Regi. Reggel 5-kor elindultam,Sydneybe,ha odaértem,majd felhívlak. Ne szomorkodj semmiért,mi itt vagyunk neked. Ja,és addig maradsz nálunk,ameddig jólesik,csak Lou lesz itthon a héten. Sok puszi:Zayn”
Tök édeees volt az üzenet,elraktam a táskámba,kimásztam az ágyból,felöltöztem.
Louis a nappaliba ült,filmet nézett:
- Helló – köszöntem.
A fiú kissé megijedt – ezt abból állapítottam,meg,hogy összerezzent – és értetlen arccal fordult felém:
- Regi?
Ne már,nem lehetek annyira ijeszt
ő,hogy nem ismer fel.
- Regi – jelentettem ki,de azért a biztonság kedvéért egy pillantást vetettem a tükörbe,hogy nem nézek-e ki,úgy,mint egy zombi,és fel lehet ismerni. A körülményekhez képest,egész jól festettem,nem is tudom,hogy mit problémázik Louis.
- Öööö.. Mit keresel itt?
- Tegnap este átjöttem Zaynhez,itt aludtam,és most keltem – daráltam el neki.
 - Zsír – nézett még mindig ugyanolyan bambán Lou.
A h
űtőhöz mentem,valami kaját keresve,de ez kongott az ürességtől.
- Van egy kiflim,azt megoszthatom veled – kiabált Louis,de a hangsúly a „kiflin” volt,amit
ől akaratlanul is elröhögtem magamat. – Hát,ha így vesszük,akkor kettő is van. Van egy a pékségből,meg egy kicsit régebbi. 21 éves,de mivel bőrkötésben van,ezért jó állapotú.
Kitört bel
őlünk a röhögés. Le kellett guggolnom,mert nem bírtam abbahagyni.
- Louis! – mentem oda hozzá,és finoman megütöttem az arcát,amiért ilyen kis perverz volt.
- Jó,akkor nem kapsz. Pedig a 21 éves kiflik finomak.
Próbáltam el
ővenni a legkomolyabb arcomat,de nem ment. Kész a csávó. J
Kihagytam a reggelit,reménykedtem,hogy otthon majd találok valami ehet
őt.
- Mikor mész? – ültem le Louis mellé.
- Hát elvileg holnap,ha anyáék hazaértek. Vagy holnapután.
Ilyenkor sajnálom a fiúkat,mert a turné után is csak 6 nap szabadságot kaptak,ebb
ől pedig ma eltelik egy,és Louis csak holnap mehet haza,mert a családja nyaral,és az is csak 5 nap lesz,a két hónapja nem látott családtagokkal. Együtt érző mateknak is hívhatnám ezt a gyors,kiszámolós dolgot.
Pár percig még ültem mellette,majd felmentem a cuccomért.
- Mész is? – kérdezte.
- Aha. Nem jössz át?
- Neeem,legyél csak anyudékkal. Még be kell pakolnom,meg rendet kéne raknom.
- Te tudod. Akkor szia – sétáltam az ajtó felé.

     Hazafele menet már el
őre éreztem,hogy otthon nagy kiabálások lesznek. Kinyitottam a kiskaput,végigmentem az ajtóig vezető rövid járdán,lenyomtam a kilincset,és beléptem.
- Regina Jennifer Stole – köszöntött anya. A teljes nevemen hív,ez már rosszul kezd
ődik.
- Szia anya – lépkedtem beljebb.
- Két hónap után hazaérsz és este már el is t
űnsz,és egy kis levelet hagysz magad után?! – emelte fel a papírt. – Ráadásul Zaynhez mentél. Tudtommal van barátod.
- Anya ez más. Zayn a barátom.
- Regi ez nem más Nem aludhatsz másik fiúval. F
őleg ha szereted azt az amerikait…
- Kendallnek hívják! – javítottam ki az „amerikai” megnevezését. – És még fel sem hívott – néztem szomorúan a földre.
- Apád nem volt ilyen!
Ő azonnal telefonált,mihelyt elválltunk.
  - Csak tudod anya,Kendall nem apa. Kendall,Kendall. És nem apa – próbáltam világossá tenni neki a dolgot.
- És te nem hívod fel? – kérdezte néhány másodperc múlva.
- Nem. Ha hiányzok neki,majd keres.
- És,ha
ő is így van ezzel?
- Akkor majd megtudjuk,hogy melyikünk bírja jobban a másik nélkül- mondtam,és még az én számból is ijeszt
őek voltak,ezek a szavak.
Petra

   A telefonom ébresztője be volt állítva nyolcra,hogy azelőtt fel tudjak kelni,mielőtt Harry ideér. Nem azért,mert nem akartam,hogy azt lássa,hogy kócos hajjal ébredek,hanem mert megakartam őt óvni anyáéktól. Tudtam,hogy egyből hozzánk jön.
Tízkor kiültem a lépcs
őre a laptopommal,és vártam Harryt.
Nem sokkal tíz után megcsörrent a mobilom. Harry volt.
- Szia gyönyör
űm. Most fordulok be az utcába,otthon vagy?
- Nem,elmentem,mert tudtam,hogy jössz. Persze,hogy itthon vagyok,de ne gyere tovább,állj meg ott ahol vagy.
- Miért?
- Mert anya itthon van. Odamegyek eléd.
- Oké. A 74. háznál vagyok.
- Két perc. Puszi – tettem le.
Beszaladtam a házba,elköszönni anyától.
- Szia,átmentem a fiúkhoz.
- Harry? – kérdezte anya. Aha,erre megy ki a játék.
- A szüleinél.
- Oké. Én meg majd megyek dolgozni,holnap reggel találkozunk. Este lehet,hogy felhívlak.
- Oké,szia anya – adtam neki gyorsan egy puszit,és elindultam kifele.
   Az utat a 74. házig futólépésben tettem meg. Mikor megláttam Harryt a kocsijának támaszkodva a szívem a torkomban dobogott. Hihetetlen érzés volt ott látni,a kedvenc nadrágomban – ami el
őnyös helyeken feszül – és a kedvenc ingemben.
El
őtte pár lépéssel megálltam,mert nem tudtam,hogy a tegnapi után,hogy viszonyul hozzám.
Harry kinyújtotta a kezét,és magához húzott,szorosan megölelt. Olyan ölelés volt,mintha félne,hogy elveszít.
Normális esetbe biztos voltam benne,hogy megcsókolt volna,kár,hogy ez nem egy normális eset.
Ahogy ott álltunk,akkor jöttem rá,hogy valójában mennyire is hiányzott,pedig csak egy napja nem láttam.
- Hogy vagy? – léptem kicsit el t
őle.
- Furcsán érzem magamat. Meg akarok kérdezni valamit,amit nem szoktak kérdezni.
Kíváncsi szemekkel néztem rá.
- Megcsókolhatlak? – az arcomról az a kicsi mosoly is lehervadt. Hogy kérdezhet ilyet?
Belenéztem a smaragdzöld szemébe,ami úgy nézett rám,mintha el
őször találkozna lánnyal. Megfogtam az inge gallérját,felhajtottam,majd magamhoz húztam.
- Ilyet nem kell kérdezned – suttogtam a fülébe.
Harry elmosolyodott,és visszatért a szemébe az
őszinte perverzség. Ez talán így is volt jól.
A kezeit lecsúsztatta egészen a fenekemig,miközben még mindig er
ősen szorított. Összesimította az orrunkat,majd finoman megcsókolt.
- Ez az én Harrym… - simogattam meg az arcát.
A fiú elmosolyodott,majd ismét közel hajolt:
- Még egy?
- Bármikor.
A gyors kis jelenetünk után,ismét kicsit távolabb léptem t
őle.
- Hogy vagy? – kérdezte most
ő.
- Sokkal jobban – mosolyogtam. – Azt hittem,hogy utálni fogsz.
- Akkor nem jöttem volna,butus – nyúlt utánam. Megfogta a kezemet,és a kocsi felé húzott. Kinyitotta az ajtót,én pedig mutattam neki,hogy üljön be.
- Mit akarsz? – nevetett fel.
- Ülj be te,én pedig beleülök az öledbe – mondtam neki,de bele is pirultam a válaszomba.
- Oh – mondta Harry megpuszilta a homlokomat,és beszállt. – És innen fogok vezetni?
- Neeem. Anyu még 20-30 percig otthon van,addig nem akarok hazamenni.
- El fog zsibbadni a lábam – segítette fel,majd becsukta az ajtót. – Mégse lesz ez így jó. Menjünk csendesebb helyre. Jönnek szembe a paparazzik,és azt látják,hogy egy kocsiba smárolunk.
- Smárolunk? – kérdeztem vissza.
- Miért…? – fürkészett a zöld szemeivel,miközben átölelt.
- Ja,hát fel
őlem – tettem a kezeimet a nyakába,és közelebb húztam magamhoz.
- Ne kezdjük el – lehelte. – Mert nem tudjuk abbahagyni.
- Csak egyet – érintettem össze a homlokunkat.
- Nem. Most megnézzük,hogy ki bírja tovább – nevetett fel.
- Oké – nevettem fel én is,de még mindig ugyanolyan közel voltunk egymáshoz.
- Én feladtam – szólalt meg kb. 10 másodperc után Harry.
- Gyenge vagy – túrtam bele a hajába.
- Szerelmes – suttogta,mire kis híján a lélegzetem is elállt. Azt mondta,hogy szerelmes. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
- Szerelmes vagy…? – hagytam szünetet,hogy be tudja fejezni a mondatot.
- Az új bokszerembe – nézett még mindig a szemembe.
Egy percre megszakítottam a szemkontaktust,hogy rá tudjak pillantani a „szerelme témájára.”
Kicsit felhúztam az ingjét,majd meghúztam a bokszere szélét.
- Szerencsés – néztem vissza a szemébe.
Harry felnevetett,majd komolyabban folytatta:
- Beléd vagyok szerelmes – a szavai hallatán kimaradt egy-két szívverésem.
- Azt hiszem,én is szerelmes vagyok beléd – kezdtem el zavaromban játszani az ujjaival.
Harry megölelt,és összesimította a halántékunkat.
- Tudod milyen érzés valakit annyira szeretni,hogy az már fáj? – kérdezte.
- Sejtem – suttogtam neki.

Pár percig szótlanul ültünk,majd Harry törte meg a csendet:
- Menjünk – fordította felém a tekintetét.
- Menjünk – helyeseltem.
Harry kiszállt a kocsiból,és átült a másik oldalra. Szememmel  követtem a mozdulatait.
Beszállt mellém,elindította  a kocsit,és némán autóztunk.
- Most,hogy ezt bevallottuk egymásnak,soha többet nem fogunk beszélni? – törte meg a csendet Harry,mire felnevettem.
- De… csak elgondolkodtam.., Mikor voltál utoljára szerelmes?  - fürkésztem a vezet
ő fiút.
 - Szerelmes? Nagyon-nagyon régen… Te?
- Igazán?  Szerintem még soha – hajtottam le a fejemet.
Harry a kezét a térdemre tette,és óvatosan végigsimította a lábamat.
- És milyen érzés?
- Eddig nem rossz – fogtam meg a kezét.
Eléggé szótlan utunk volt,már a többi utunkhoz képest. 
Fél óra múlva kiértünk Londonból,és valami parkszer
űség előtt álltunk.
- Üljünk hátra – javasoltam,mire Harry perverzen elmosolyodott.
- Az én barátn
őm – mondta büszkén,majd egyből komorra váltott. – Mi most járunk?
Hm,igen ez egy jó kérdés volt. A tegnap esti kis jelenet után,nem voltam benne biztos,de ami a kocsiban történt,úgy fél órával ezel
őtt,az azt bizonyítja,hogy járunk.
 - Ööö…. Figyi,most én jövök – szóltam neki,és megfogtam a kezét. Harry elmosolyodott,de ez inkább a „mit csinálsz pontosan?” mosolya volt. – Nagyon régóta elszeretném neked mondani,hogy szeretlek. Huh. Kimondtam. Oké – Harry egy vigyort villantott,majd közelebb hajolt. – Nem,nem szépfiú – toltam vissza. – Van nálam egy levél amit a főiskolától kaptam,felvettek. De ez az egész álom eltörpül amellett,hogy itt ülhetek veled,valami elhagyatott helyen,a kezedet fogva,egy gáz beszédet mondva,miközben te vigyorogsz. Szóval nem érdekel,hogy mi lesz egy hónap múlva,én csak annyit szeretnék kérdezni Harry,hogy… Leszel a barátom? – Harry felnevetett,majd ismét komoly lett az arca.
Közelebb hajolt,amit
ől még a gyomrom is megremegett,majd a fülembe suttogta:
- Ezt egy normális kapcsolatban a fiú kérdezi….
- Ki mondta,hogy a miénknek normálisnak kell lennie? – kérdeztem.
- Végül is… Igazad lehet. Leszek a barátod – csókolt meg.
HUUH. A szívem úgy kalapált,hogy azt hittem,hogy már nem bírja tovább,és megáll.
Harry a hajamba túrt,és megpróbált áthúzni az
ő ülésébe.
- Menjünk… hátra – magyaráztam két csók között.
Kiszálltunk,majd beszálltunk a hátsó ajtón. Pár pillanatig csak néztük egymást.
- Az el
őbb valamit elfelejtettem… - csúszott közelebb Harry. – Én is szeretlek.
Elmosolyodtam,majd a mellkasára döntöttem a fejemet.
- Amúgy soha nem gondoltam volna,hogy ennyire szeretni foglak – nevetett fel Harry,miközben a hajammal  játszadozott.
- Hmm… Én tudtam,hogy ennyire fogsz szeretni. Engem csak szeretni lehet.
- Hmmm… – puszilt bele a hajamba. – Hol a levél? – kérdezte pár perc után.
Elvettem a táskámat az els
ő ülésről,és kihúztam belőle a levelet. Harry kezébe nyomtam. A fiú gyorsan szedte a sorokat,miután elolvasta,szomorú arccal fordult felém:
- Ezt nem hagyod ki.
- H
űűű,de határozott voltál.
Eltettem a levelet,amit igazából látni sem akartam.
Harry magához ölelt,nagyon szorosan,úgy,mint amikor találkoztunk. Hihetetlen biztonságot nyújtott a jelenléte.
Az egyik felem mérhetetlenül boldog volt,mert végre az enyém. Viszont a másik felem mérhetetlenül szomorú volt,mert egy hónap múlva vár New York. És New York,hiába New York,hiába csábító,hívogató,azért nem itt van. És nem vele van.
Elegem lett a gondolkodásból. Harry ingét kezdtem el igazgatni. Kigomboltam a harmadik gombját is – az els
ő kettőt sose gombolja be -,és megigazítottam a gallérját. Ekkor észrevettem egy lila foltot a nyakán.
- Ez mi ez?  - simogattam finoman végig.
- Ez te vagy – nevetett fel Harry.
- Én? – kérdeztem vissza.
- Nem emlékszel,amikor egyik este kegyetlen támadást indítottál a nyakam ellen?
Néztem a lila foltot,miközben erősen keresgéltem az emlékezetemben.
- Jaj,ne. Megvan – nevettem fel. – Ne haragudj – adtam rá egy puszit.
- Haragudni? – kérdezte meghökkenve. Harry. – Tök büszke vagyok rá. Kár,hogy nem feljebb haraptál meg,mert akkor kilátszódna a ruhából. Azt mutogatnám. Gondold el milyen híres lenne a harapásod,ha észrevennék a rajongók….
Elképzeltem.
- Harry – ütöttem meg finoman a vállammal.
- Jól van na – nevetett fel. – De ugye lesz még ilyen? – t
űrte el a hajamat a nyakamtól.
- Hát ha szépen kéred…
- Mondanám,hogy neki állhatnánk most is,de mit mondanánk a gyerekeinknek? Anyuci,és apuci egy sötétített ablakú kocsiban feküdt le el
őször,valahol London külvárosában,miközben azt várták,hogy a nagymama elmenjen otthonról… Nem lenne jó példa.
Felnevettem,majd a homlokomat az övének döntöttem.
- De azért tanulságos lenne. Amúgy szerintem már indulhatunk. Elmúlt a veszély – céloztam anyára.

Regina

Felmentem,és becsaptam a szobaajtót.
Duzzogásomat a telefoncsörgés zavarta meg.
 - Haló? – vettem fel.
- Regi,Carlos vagyok –hadarta.
- Látom. Mit szeretnél?
- Segíts,tök egyedül vagyok. Kendall útban van hozzád Londonban…. –kezdte,mire azt hittem,hogy kiugrik a szívem a helyér
ől. Útban? Hozzám? Komolyan? – Logannel összevesztek,de olyan veszekedés volt,hogy csak na. Már mindenkinek a mindenkije előkerült,szidták,üvöltöttek,és ha nem fogom le őket,akkor egymásnak is mennek.
- James? – kérdeztem.
- New Yorkba maradt,mi pedig hazajöttünk Los Angelesbe.
- Értem.
- Igen,és Logan most Chicagoba ment,Kendall meg ugye hozzád. Egyedül hagytak. Most mi a szart csináljak?  Holnapután próba,James hazajön,de Kendall nem úgy pakolt,hogy holnapután
ő is jönne,Logan meg valami ismerőséhez ment,és a telefonja mind a háromnak ki van kapcsolva. Ja,amúgy Kendall meglepetés lett volna,de most muszáj volt elmondanom,mert mást nem hívhatok. Jon kikészülne,ha meghallaná a hírt.
- Fhuu…. – mondtam,ami legel
őször eszembe jutott. – Petrát már hívtad?
-
Ő is ki van kapcsolva.
- Gyere fel skypera,ott megbeszéljük,mert így drága lesz neked – utaltam a Los Angeles- London távolságra,amit telefonnal nem olcsó.
Másfél órán keresztül beszélgettem Carlossal,hogy még is mi a bánatot tud kezdeni,a Logan-Kendall vitával.
- Határozottnak kell lenned. Meg kel mutatni,hogy ki az úr a házban.
- Ezt már hatodszorra mondott – nevetett fel. Na jó,lehet. De mit lehet ilyen helyzetbe mondani?
Miel
őtt még megvédhettem volna magamat,valaki kopogott az ajtómon.
- Igen? – kérdeztem,miközben kicsit lejjebb hajtottam a laptop tetejét.
Anya dugta be a fejét az ajtón.
- Petra keres – mondta anya. Petra sohasem keres,
ő mindig beront.
- Hol van?
- Lent vár téged valami fiúval,azt mondta,hogy nem jön be.
Harry? Harry itt van? Vagy milyen fiúval? Anya ismeri Tommot… Lehet,hogy Lou az.
- Carlos le kell lépnem. Csak határozottan,szia – léptem ki.
Lesuhantam a lépcs
őn,beleléptem a papucsomba,és kimentem az ajtón. Petra és Harry (!!) állt az ajtó előtt.
- Sziasztok – köszöntem nekik.
- Hello – köszöntek egyszerre vissza.
- Mit csináltok itt? – tártam szét a kezemet,miután pár másodperc utána nem szóltak.
- Mondanom kell valamit…. – kezdte Petra.
 MI? MIVAN?!
Nem szólt semmit,Harry felém nyújtott egy borítékot. Nem vagyok pesszimista,de el
őször azt hittem,hogy ultrahang felvétel van a borítékba. Nem nevetni! Tényleg. Különben miért jöttek volna ketten?
- Öööö.. izé. Ez egy f
őiskoláról jött? – olvastam el a címet.
- Igen – mondta Petra.
Akkor már sejtettem,hogy mi lapul a borítékban. Vagyis nem sejtettem,tudtam. A világ legjobb,és legrosszabb híre egyben. Vagyis az lenne,ha én itt maradnék,Petra meg menne. De csak
ő még nem tudja,hogy én is megyek… Csak sajnos nem oda,ahova ő.
Visszanyújtottam a levelet,majd zavartan néztem rá:
- Felvettek,igaz? – nem olvastam el,mert felesleges lett volna újra könnyet csalni a szemembe.
- Igen – bólintott Petra.
Ideális pillanatnak éreztem,hogy elmondjam,hogy nem csak
ő megy.
- Várjatok itt egy percet.
Felrohantam a szobába jegyért,és ugyanolyan gyorsan vissza is mentem. Harry kezébe nyomtam,aki végigfutott rajta,átadta Petrának,aki rám nézett:
- Kendallt
ől kaptad?
- Igen – mondtam. Kicsit talán szomorúan.
 - És elmész rá? – kérdezte Harry.
- Na,ez egy nagyon jó kérdés. Gyertek be,elmondok mindent.
A kertben beszélgettünk,vagy másfél órán keresztül,elmondtam,hogy Kendall Angliába jön,meg,hogy összevesztek.
A beszélgetés végén Harry egy kicsit meglepetten nézett felénk:
- Így zajlik egy lányos pletykás délután? A felére nem is emlékszem.
Petrával felnevettünk,szegény Harry ezt nem értheti.
- Regi,csörög a telefonod – szaladt ki Regi anyukája a telefonnal a kezében.
 - Vajon ki lehet az? – kérdezte ironikusan Harry.
- Kendall – mondta Regi,figyelembe se véve Harryt.
Arrébb vonult,majd felvette.

Petra

   Regi elsétált,Harry pedig kihasználva a pillanatot,közelebb kúszott. Mögém került,én pedig hátrahajtottam a fejemet:
- Na mi van Styles? – néztem fel rá,nevet
ő szemekkel.
- Semmi,csak…  - kezdte el a mondatát,de közben megcsókolt.
J
- Semmi? – kérdeztem.
- Most már tényleg semmi.
Regi visszajött,Harry pedig villámgyorsan elhúzódott t
őlem.
- Mit mondott? – kérdeztem,mire Regi csak a fejét forgatta.
- Hogy ide jön. Beszélnem kell vele.
- Akkor mi lelépünk – mondtam,majd felálltam.
- De… - kezdte Regi. – Oké.
- Mindjárt megyek gyönyör
űm,csak mondok valamit Reginek,négyszemközt – kacsintott Harry. Na már le vagyok küldve. Kisétáltam  a kocsihoz,majd néztem,ahogyan Harry magyaráz.
- Mit mondtál neki? – kérdeztem,mikor visszajött.
- Tiiitoook – mondta elnyújtott hangon,majd beindította a motort.

Elkocsikáztunk a házunkig,majd Harry leparkolt,és kiszálltunk. Boldogan fogtam meg Harry kezét.
Adott a homlokomra egy puszit,én pedig felpillantottam rá:
- Nem maradsz itt éjszakára? – habár még csak délután volt,de azért megkérdeztem.
- Hmm… - mondta Harry elnyújtottan,majd átölelt hátulról,miközben a kulcsot kerestem a táskámban.
- Fel
őlem – suttogta a fülembe,majd egy apró puszit nyomott rá.
Besiettünk a kapun,bezártam,majd elsétáltunk az ajtóig.
Harry egy hirtelen mozdulattal a falnak nyomott,majd finoman megcsókolt.
A begombolt ingét ismét kigomboltam,de most már az  egészet. Elcsoszogtunk az ajtóig,majd vakon a táskámba nyúltam a kulcsomért,hogy beleillesszem a zárba. Közben levettem Harryr
ől a felsőt,aki huncutul felnevetett.
- Nem nyílik az ajtó – tudtattam vele,mikor már háromszor próbáltam meg beletalálni a zárba.
Megnéztem,hogy nyitva van-e,és a legnagyobb meglepetésemre nyitva volt. Betoltam Harryt a házba,ledobtam a táskámat az ingével együtt a folyosón,miközben Harry is levette rólam az enyémet.
- KHM….  – hallottam meg a hátam mögül valaki hangját. Kinyitottam a szememet,és anyával meg apával találtam szembe magamat. UPSZ.

Regina

Kint ácsorogtam a kapuban,Kendallt várva.
Imádnám,ha csak hozzáérhetnék,ha megölelhetném,ha megcsókolhatnám,de valahogy ez már beteges,hogy Londonba repül miattam. Ezt valószín
űleg csak én gondolom így,mert anya szerint is „édes”.
Mikor az utca végén megláttam,azért egy másodpercre megállt a szívem,ahogy beletúr a hajába,és egy csokor virággal (!) közeledik felém. Én pedig egy farmer+pólóban várom. Csodás.
- Szia – köszönt kicsit halkan.
- Szia – köszöntem vissza. - Honnan tudtad,hogy hol lakok? – indítottam egy kissé er
ős kérdéssel.
- Ez most úgy mondtad,mintha nem akarnád,hogy itt legyek – forgatta meg a szemét. – Vannak kapcsolataim – kacsintott,és ennyivel letudta a dolgot. – Ezt neked hoztam – nyújtotta felém az orchidea csokrot(!!!).
Kicsit megillet
ődötten néztem a virágot,a szőke hajú fiút,aki zavartan áll előttem,nem tudja,hogy mit csináljon,az esőre álló eget,és magamat.
Leraktam óvatosan az orchidea csokrot a földre,majd Kendall nyakába ugrottam,és megcsókoltam. Jobb ötletem nem volt.
- Regina! – hallottam egy ismer
ős hangot a hátam mögül. Anya. UPSZ.
Nem tudom,hogy tudjátok-e,de még mindig lehet kommentelni. J