33.fejezet-Egy hatalmas "blah"

Sziasztok!

Sajnálom,hogy ennyit kellett várni az új részre,de felvételit írtam,meg minden. De itt van. J Egyébként,ha egy kicsit jobbra néztek,ott van egy „Hírek” menüpont (minek nem ez a neve,hogy „Hírek”,és nem is menüpont –szóval..ja ) ,a lényeg,hogy ott találtok frisseket a bloggal kapcsolatban. Valamint két szavazást is indítottam. Az egyiket az új desingről,a másikat a blog –esetleges – második évadáról. Szóval szavazni,szavazni,szavazni! Még mindig elérhető vagyok Twitteren: @Petra__14 J
Jó  olvasást. J

Petra

    Álltam,teljesen lefagyva,miközben Kendall apukájának az ölelése egyre szorosabb lett. Majd eltávolodtunk. Szemeiben csillogtak a könnycseppek.
Harry – mintha ösztönösen csinálná – mellém lépett,és megfogta a derekamat.
Hatan álltunk a folyosó közepén lefagyva. Háát jó…Majd végre Kendall anyukája megtörte a csendet:
- Mi folyik itt, Kent? – arcán csak döbbenet látszódott. Néhány másodperc után viszont kérdezett: - Ő?!
És Kent bólogatott. Háát jó….
    - Mindent elmondunk – mondta Kendall anyukája,és bevezettek minket a nappaliba. Mi „mentünk” hátul Harryvel,és párszor odasuttogta,hogy mit titkoltam el előle.  Visszadörmögtem,hogy nem tudok semmiről. De,még mielőtt belekezdhettünk volna akármilyen beszélgetésbe,beértünk a nappaliba.
    - Foglaljatok helyet – mutatta Kendall anyukája – akiről kiderült a „mentet” közben,hogy Kathynak hívnak.
Feszengve leültünk,Regi,Kendall,Petra,Harry sorrendben,majd a szülők szembe velünk a fotelekbe.
- Mi folyik itt apa? – kérdezte Kendall.
- Nos,az úgy volt – küzdött a szavakkal Kent – Hogy Petra apukája,és én…Testvérek vagyunk…
Hirtelen meg kellett kapaszkodnom Harry kezében,mert majdnem előre dőltem. Tuti,hogy rosszul hallottam.
   - Hogy mi?!- fakadtunk ki Kendallel pár másodperc múlva.
- Igen. Apukáddal testvérek vagyunk,csak a szüleink elváltak,és mi ideköltöztünk Amerikába, ők pedig ott maradtak Angliába.
- Vagyis..Te Angliában születtél,apa? – nézett nagyokat Kendall.
- Igen,de itt nőttem fel – mosolygott Kent.
      A rövid kínos csendet,én törtem meg,mert kismillió kérdés cikázott a fejemben.
- És…Akkor honnan tudta,hogy ki vagyok?
- Tegezz csak nyugodtan Petra- mosolyodott el.
Lesütöttem a szememet,kijavítottam magamat,és akkor Kent belekezdett:
    - Egyik nap,a benzinkúton voltam,mikor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám, ráadásul nem is amerikai szám volt,ezért nem vettem fel. Rá pár napra ismét hívott ugyanez a szám. Szöget ütött a fejemben,hogy vajon ki lehet az,ezért felvettem. És apád volt. Az a döbbentség amit akkor éreztem,nem tudom egyszerűen elmondani. Megkérdeztem,hogy miért hívott,vagy egyáltalán,hogy talált rám. És akkor mondat,hogy megszületett a kislánya, vagyis te. És még abban az évben elmentünk hozzátok,hogy…
- Tehát én is?!- kapott észbe Kendall.
- Igen – bólintott Kent.
- Nem emlékszek rá – vakarta meg a fejét Kendall.

- Alig voltál két éves. Hogy emlékezhetnél rá? – sóhajtozott Kathy.
- Szóval elmentünk téged meglátogatni- folytatta Kent – És akkor láttalak utoljára élőben. Miután megszülettél,apáddal ismét felvettük a kapcsolatot,és legalább hetente egyszer beszéltünk,vagy küldött rólad egy fényképet. Mindet a mai napig őrzöm – hatalmas mosoly ült ki a szájára.
    Körbenéztem a szobában. Harry arcán inkább félelem volt,mint meglepődöttség,Regi és Kendall viszont egyöntetűen meg volt lepődve.
- Akkor mi unokatestvérek vagyunk? – döbbent le Kendall.
- Valami olyasmi – helyeselt Kent.
Pár perces mély csend volt. Fel kellett dolgozni  a hallottakat. Nyilván nem fog már annyira sokat jelenti nekünk a másik,mert 19 évig „külön” nőttünk fel. De azért jó ezt tudni.
    Hát jó. Ennyi sokk után,ideje volt rátérni arra is amiért jöttünk. De Kendall apukája nem igazán akart még. Képeket mutatott rólam,meg beszélt,hogy találkozni akart már velem,és igazából elidőztünk a filozofikus gondolatmenetében,hogy milyen régen volt,meg minden. És mikor ránéztem az órára,már 18:54 volt. Nekünk meg legkésőbb 19:05-re haza kell érni,mert este valami idióta díjátadó lesz,ahova meg vagyunk hívva,de igazából se jelöltek nem vagyunk,se fellépők. Tehát izgalmas lesz.

- Apa…- kapott észbe Kendall. – Amiért igazából jöttünk,az az,hogy bemutassam nektek a világ,legszebb lányát – mondta Kendall,egy kis csendszünet után.
- Kit? – mosolyodott el ismét Kent.

- Regina – mutatott a lány felé.

Regina

   Na,ahogy kimondta a nevemet,elment minden jókedvem. Elkezdett remegni a térdem,és az elefántok kezdtek elszabadulni a gyomromban. A szívem hevesen kalapált,és a műmosoly az arcomra fagyott,pedig biztosan volt vagy 30° .
     Kendall finoman összefűzte az ujjainkat,és felállított. Mosolyogtam a  szülei felé,akik egy „Hűha”, „Ezt nem gondoltam volna”, „Milyen csinos lány” kíséretében méregettek. Első benyomásra tuti,hogy nem jöttem be nekik annyira,mert Kendall anyukája elég erősen feszegette a határokat a kérdéseinél. „Mennyit sportolok,milyen gyakran végzek házimunkát,mikor diétáztam utoljára,hol végeztem a tanulmányaimat,mit dolgozok most,milyennek látom Kendall-t,hány barátom volt már…” Szóval olyanokat,mait még Kendall sem kérdezett meg,nemhogy a szülei. Mindegy. Ímmel-ámmal kihúztam magamat a kérdések alól,de egy kérdésnél elég erősen lefele ívelt a szám. Pontosan a „Hol is laksz?” kérdésnél. Tudtam,hogyha rávágom,hogy „Anglia,London”,abból sok „Hűűű”,meg „Ejha” lesz,ezért pár másodpercig mosolyogta,majd elkezdtem.
- Londonban élek.
- Igazán? – kerekedtek el Kathy szemei.
- Igen – válaszoltam.

Láttam,hogy Kathy nem igazán szível,inkább olyan „Melyik sarkon találta ezt a ribancot?”arca volt,de nem adom fel.
- A legjobb barátom – próbált meg segíteni Petra.
- Ez remek – jelentette ki Kathy.
Még pár percet beszélgettünk,majd távozni készültünk.
- Jó éjszakát – köszöntem el illedelmesen.
- Máskor is szívesen látunk – bólintott Kent. Kathy arcán nem ez látszódott,de próbáltam figyelmen kívűl hagyni.
       Kiléptünk a kapun,nekem pedig egy hatalmas sóhajtás hagyta el a számat.
- Nem volt ez olyan nagy gáz – mosolygott Kendall.
- Persze. Anyukád úgy nézett,mintha,egy prostit vittél volna haza – forgattam a szemeimet.

- Anyuci kicsi fia. Te is így viselkednél – állapította meg Harry. Az igazság az,hogy valahol igaza van,de mégsem. Teljesen mindegy,mert túléltük,és kész.

Este viszont vár még ránk,egy díjátadó. Fergeteges lesz.

Petra

     Visszaértünk a hotelbe,ahol bábeli zűrzavar volt,mert mindenki egyszerre rohant le minket,és beszélt hozzánk. Egy gyors „Kussoljatok már el”-el letudtuk,és elkezdtünk készülődni. Közben Jon telefonált,hogy A Big Time Rush,és Regina – furcsa,hogy Regit már a BTR-hez „veszik”- a díjátadó után üzleti vacsorán vesz részt,ezért a One Direction,és Petra – nagyon menő,hogy így emlegetnek minket- képvisel mindenkit a díjátadó utána after partyn. Remek. Csodálatos. Oda-meg vissza vagyok. Körülbelül a hátam közepére kívánom az egész díjátadót,mert a fiúkat nem nevezték,nem lépnek fel,csak meghívták. És mivel „Harry Styles barátnője” vagyok kötelességem velük végigülni. Ha tetszik,ha nem.

Este kilencre jött értünk a limuzin,ezért harcra készen,kint álltunk a  hotel parkolójában kilenc előtt pár perccel.
    Az egész várost ellepték a Directionerek,és a Rusherek,mert háromszor álltunk meg a pirosnál,és mindig lerohamozták a limót. Így egy kis csúszással,de megérkeztünk.
   Mindenki arra számított,hogy puccos,vörös szőnyeges bevonulás,óriási show,és egy eszméletlen after party. Elméletben tökéletesen működött a dolog. Csak,hát már a megérkezés pillanatában éreztük,hogy ez nem az a díjátadó lesz,amire mi gondoltunk.
Mikor odaérkeztünk senki sem tudta megmondani,hogy akkor most lesz-e bevonulás vagy csak egyszerűen leülünk. Az utóbbi történt. Közben megfigyeltük,hogy az eseményt,még  a TV sem közvetíti,mert nem láttunk kamerákat. Vagy nagyon eldugták őket.
     Az első nagyobb gond az ülésrenddel akadt. Ugyanis meg volt határozva,hogy ki-ki mellé ül. Én a szélén ültem Regi mellett. Nos,Louis első mozzanata az volt,hogy kiment reklamálni a szervezőnek,aki kisebb agyfárasztás után megengedte,hogy átcsereberéljük a helyeket.
      A második nagyobb gond,az az volt,hogy tök elöl ültünk,és egész végig figyelnem kellett arra,hogy ne aludjak be. Mondjuk nem volt annyira nehéz,mert a jegyet szerző Directinerek,Rusherek folyton minket bámultak. Harry néha,néha a kezét a combomra helyezte,amit Louis perverz mosolya követett.
    Már háromnegyed tizenegy körül járhatott az idő,mikor Louis odasuttogta nekem,hogy „Pisilnem kell.” Visszamorogtam,hogy „Bírj ki még negyed órát”. Fél percenként megjegyezte,hogy ide fog slagolni,így már nem tudtunk mit csinálni,kiengedtük. Mindenki minket nézett. Nem volt kínos.

Regina

    A díjátadó,egy csapás volt. Folyton a  szülőknél tett látogatáson agyaltam,hogy mit csesztem el,de nem jöttem rá. Lehet,hogy tényleg bennem van a hiba. Kendall persze,az ő cuki kisfiús biztatásával próbált lelket önteni belém a díjátadó közben.
Amúgy ő volt az egyetlen,aki élvezte az egészet. Szinte mindenkit ismert. „Régen,mikor a kutyánk lába eltört,ő rakta sínbe,amíg nem jött meg az állatorvos..”- meg hasonló sztorik kerültek elő.  Egyszer nem mondott éppen semmit,erre Louis közbeszólt: - Nehogy elkezd,hogy ismered. Tudjuk,hogy ismered. Ő festette le a gördeszkádat,amikor kilencéves voltál,és egy mamut lakott a kertetekben…Vagy valami ilyesmi.
Alig bírtam visszatartani a nevetésemet. Jó,az igaz,hogy Kendall MINDEN embernél tett valami megjegyzést,de akkor is.
    Mikor vége lett – nekem évszázadoknak tűnt – Jon közölte,hogy akkor most mehetünk. De nem ám haza! A Big Time Rush következő albumát,egy másik lemezkiadó cég csinálja,és kéne egy lemezszerződés. Ezért,Jon üzleti vacsorát ajánlott a fejeseknek,a díjátadó után. Remek. Ennek,még örülni is kéne,de Jon mondta,hogy a BTR-es fiúknak feltétlenül ott kell lennie. Erre Kendall kijelentette,hogy nélkülem nem megy sehova,ezért én is mehetek.
Bravó. Szóval tizenegy előtt pár perccel elindultunk Kansas legdrágább éttermébe,hogy egy „fantasztikus” vacsorát ehessünk meg. A menü,az Osztriga  - gomba - saláta,Kansas-i májas,és túrókrémtorta. Akárhogy nézegettem az étlapot,ezek sehogy sem illettek össze.
Ráadásul két dolog az amit utálok. A gomba,és a tengeri élőlények. Nem olaszok vagyunk,hogy osztrigát együnk! Habár fogalmam sincs,hogy az olaszok esznek-e egyáltalán osztrigát. Mindegy. Carlos ült velem szemben,folyamatosan egymást néztük,ki,hogy próbálja leerőszakolni az ételt. Kendall persze,imádott mindent,és úgy evett mellettem,mintha pizza,vagy gyrost lenne. Sebaj. Vége,volt legyűrtük – az egyik részét  - közben,próbáltam kedvesen,jókedvűen beszélgetni a fejesekkel,sokat mosolyogtam,meg minden.
       De belül két dolog is nyomasztott. Az egyik – ami még mindig - ,hogy mit csesztem el. Miért nem nyertem el a tetszésüket. Kendall azt mondta,hogy szinte minden barátnőjére így reagáltak,de idővel megszerették őket. Hiszen Kendall mégis csak a „kicsi fiacskájuk”. De akkor is. Kathyben nem sok jóindulatot véltem felfedezni.
    A másik,pedig az ábrándozásom az after partyról Azért szívesebben iszogatnék ott,mint itt. Habár lehet,hogy az itteni bor,jóval finomabb,mint az ottani,de akkor is  - ott akarok lenni. Biztos jókat táncolnak,nevetgélnek…  Elvonulnak egy tartalmas beszélgetésre…De az is előfordulhat,hogy egy romantikus helye,Petra és Harry éppen egymást falják. Ki tudja. Mindenesetre,biztosan jobb a helyzet,mint itt.

Petra

    Vége lett. A fenekemet konkrétan nem éreztem,és a tűsarkúban is fájt a lábam. Utána következett az after party. Jon azt mondta,hogy a szervezők éjfélig szeretnék,ha ottmaradnánk. Addig pedig még pontosan 48 perc van.
    Így hát – kicsit feldobva a hangulatot – elmentünk valami piáért. Nem akartunk berúgni,csak valami kedvcsináló kéne már. Az elmélet megint szép volt,viszont a pultnál senki sem volt,aki kiszolgálhatott volna minket.
- Senki sehol – mondtuk Louival mikor visszaértünk.
- Mi?! Nincs senki a bárpultnál? – hüledezett Zayn.
   Zaynnek már amúgy is a hócipője tele volt az egésszel,mert nagyon álmos volt. Ezt onnan tudom,hogy Harry ütögette őt a díjátadó közben,hogy el ne aludjon.
szóval,miután nem volt senki a bárpultnál,úgy gondoltuk,hogy akkor elmegyünk puncsért,mert ott biztosan állt valaki,mert mindenki puncsos pohárral szaladgált.
Tehát Louisval megint útra keltünk,sűrű „Elnézés” „Bocsánat” kíséretében.
- Mit akarnak? –kérdezte mogorván a nő,mikor odaértünk.
- Nem tudom… Pekingi kacsa van? –viccelődött Louis.

- Ne csináljon magából hülyét fiatal úr. Puncsot kérnek? –fordult felém a nő.
Egyáltalán nem volt szívderítő látvány. Jóval 50 felett volt,de lehet,hogy már volt 60 is. Az arcán ott is volt szőr,ahol
 nem kellett volna,hogy a lángvörös haját – ami az égbe meredezett – már ne is említsem. A csípős beszólás Louis nem hagyta magát,látta,hogy a nő nem túl vevő a humorra,ezért elkezdte fárasztani:
- Hölgyem.. Tudja mit?
- Nem tudom – húzta össze a szemét a nő.
Ijesztő volt. Nagyon ijesztő.
- A mangók nem hordanak melltartót,a gepárdokat meg lehet simogatni,a  zebra pedig valójában fehér,csak bénán napozott,és befeketült – Louis szája tagadhatatlan mosolyra húzódott,amit  a nő egy kicsit sem szívelt.
- Fiam – szólt keményen Louishoz. – És lányom – most rám nézett – Vagy vesztek puncsot,vagy eltakarodtok innen. Remélem világos voltam. Remélem – az a hang,az az arc…Kirázott a hideg,megfogta Louis csuklóját,és visszafele rángattam őt.

- Engedj el,nem megyek sehova – nevetett rám. – Hölgyem,ez egy after party,maga egy beosztott,én pedig Louis Tomlinson vagyok – húzta ki magát – maga szerint,ki beszélhet vissza a másiknak?!
- ÉN – jelentette ki erélyesen a nő. -  Fiatalember feltartja a sort,nem tenné arrébb a hátsó felét? Tudja,azzal a két lábszerűséggel kell arrébb menni. Vagy magát cipelni szokták?
   Egyre jobban kezdett elfajulni a vita,de mindenesetre,én egyre jobban élveztem.
- Cipelni? Megesik. Mert én megtehetem – villantott Louis egy fogkrém reklámba illő mosolyt.
- Vagy magától húz arrébb,vagy hordágyon megy haza. Választhat – húzta össze apróra a szemét a nő.
- Egy bokszoló naaagyi. Szeretem – mosolygott Louis.
       De ekkor megjelent a két kidobó a néni vállai felett.
- Kedves vendégek voltunk,nem Petra? –fordult felém,közben egyre hátrébb lépdelt.
- Tűnjetek el öcsi – morgott az egyik férfi.
- Köszönjük az estét,már itt se vagyunk – kezdett el Lou rohanni.
Futás közben odaszólt a többieknek,hogy „Asszem mennünk kéne”,és már kint is voltunk.
- Louis. Tisztában vagy vele,hogy 23:26 perc van? – néztem idegesen az órámra.
- Jon nem tudja meg. Nyugi – legyintett Louis.
Ezért hazafelé vettük az irányt.

Regina

  

   Végre valahára vége lett. A fejesek meg voltak elégedve a fiúkkal (mert énekeltek is),és hála istennek haza mehettünk. De jó volt.
Éjfél előtt valamivel becsörtettünk a szállodába,és kényelmesen lefürödtünk,meg ilyesmi. Jon pedig felhívta a többieket.

Petra
  
   Már a hotel előtt álltunk,és a kártyánkat csekkolták,mikor Jon hívott. Azért,hogy ők már hazaértek,de mi bírjuk ki éjfélig. Francba. Mondtuk,hogy persze,és a maradék 15 percben,vagyis inkább 30 percben (hozzávettük  a hazaérési időt) egy parkban ütöttük el az időt.

    Természetesen,ez életem legfélelmetesebb 30 perce volt. Leültünk a padokra,profi,telefonos világítással. Louis,és Liam bejelentette,hogy keresnek egy fát,vagy egy bokrot,mert meg kell valamit „szentelniük”.
Niall panaszkodott,hogy éhes,és nem fogja kibírni. Zayn álmos volt,és nagyokat sóhajtozott. Ha ez nem lett volna elég,Harry a combomat fogdosta,és próbált valamit suttogni a fülembe,de nem tudtam rá figyelni.

10 perc múlva önkívületi állapotba kerültem, a sok,jajgatástól,é attól,hogy Liamék még mindig nem értek vissza,ezért kifakadtam:
- Fogjátok már be! Csak egy kicsit! – üvöltöttem el magamat,és erélyesen felpattantam.
- Petraaa!- nyúlt utánam Harry.
   Ekkor hirtelen elsötétedett előttem a világ,és hangos visításba kezdtem…

Regina

    Nagyon álmos voltam,de mindenképpen meg akartam várni Kendallt. Közben több dolog is átfutott az agyamon. Jon azt mondta,hogy szörnyű az after party,tehát bizonyos,hogy Petráék már rég nincsenek ott,és most vagy a valami bárban ücsörögnek,vagy esetleg a városban kóborolnak. A másik még mindig a látogatás,mert azt egyszerűen nem  vagyok képes kiverni a fejemből. De,igazából még csak 7 és fél órája történt ez az egész (de amúgy nem számolom) ,szóval még szomorkodhatok.
     Mély sóhajtásaim közepette,bejött Kendall a szobába. Hirtelen alvást színleletem,de még rám se nézett már elröhögtem magamat.
- Te nevettél,bébi? Mi történt? – vetődött le mellém,amolyan „de régen hallottalak” stílusban.
- Nem vagy vicces. Különben is. Ma már nevettem – húztam fel a szemöldökömet.
- Ja,mikor is? Reggel? Igen reggel – itt hagyott egy kis hatásszünetet,hogy mondok-e valamit,de inkább lehajtottam a fejemet.
   Elmélyültem a lepedő tanulmányozásában,Kendall meg szerintem engem vizsgált.
Talán megpróbálhatna felvidítani,vagy ilyesmi ..De az amerikaiak furcsák.
- Na jó,akkor én… - tápászkodtam fel. – Alszok.
- Figyelj… - kezdte Kendall nagyon-nagyon lassan.
Tuti,hogy be akar valamit jelenteni.
- Talán beszélhetnénk…

Amúgy a kommenteitek iszonyú jól estek,köszönöm♥ Most se felejtsétek el leírni a véleményeteket. J