||.évad/2. fejezet- Derült égből villámcsapás

Sziasztok!

Lassan két hónapja volt új rész,tudom. Lehet,hogy örihari lesz,viszont azt kell mondanom,hogy a  középsuli miatt,hanyagolnom kell a blogolást. Nem tudom,hogy ez most egészen jövő nyárig fog tartani,vagy a hosszabb szünetekben jövök egy-egy résszel,mindenesetre egy darabig most ez az utolsó rész.
Köszönöm a rengeteg támogatást,amit tőletek kaptam,a díjakat,és a belém vetett bizalmat is. Köszönöm Reginek,hogy folyton cseszegetett,hogy „írjam mááár”,köszönöm Rékának a fáradozásait,hogy ez a blog most úgy néz ki,ahogy. Köszönöm Rebekának (Rebinek? J ),hogy elkezdte a blogom angol változatát. És köszönöm az olvasóimnak,vagyis nektek,hogy nem hagytatok cserben. J
Elég az érzelgősségből,jöjjön még egy rész a második évadból. 

Regina

    Eltoltam magamtól Kendallt,és hátranéztem.
- Ez nem az,aminek látszik – vágtam rá kapásból.
- Te vagy Kendall? Milyen jóképű fiatalember vagy. Hány éves is?  - kérdezte anya.
- 22 – mondtam gyorsan.
Kendall a kezét a derekamra tette,és anya felé fordult.
- Nagyon örülök. Kendall Schmidt- dobta meg anyát egy szívdöglesztő mosollyal. Not bad.
Magabiztos volt,és láttam anyán,hogy tetszik.
- Nem jössz be? – kérdezte anya.
- Nem köszönöm,csak beugrottam. A bandának néhány papírját kell elintéznem. Postán is lehetett volna,de mondtam,hogy inkább eljövök,akkor legalább úgy is  láthatom a lenyűgöző lányát – tudtam,hogy Kendall nem mond igazat,de a vége azért jól esett.
- Oh,de aranyos vagy.
- Veled megyek – mondtam ki hirtelen.
Kendall nem nézett rám,de mosolygott,majd így szólt:
- Felőlem.
- Ne zavard kicsim,Kendallt,had dolgozzon – na,anya 15 másodperce ismeri Kendallt,de már jobban kedveli,mint a lányát. Not bad.
- Sosem zavar. Ha nem tudok valamit majd segít – kacsintott,elköszöntünk anyától,és mentünk. Vagyis mentünk volna,mert akkor vettem észre,hogy hogy nézek ki.
- Átöltözök,fél perc – mondtam,és felrohantam.
Kikaptam egy felsőt,meg egy szoknyát,felvettem, kifésültem a hajamat. Amikor késznek találtam magamat,lementem Kendallhez
- Gyönyörű vagy – mosolygott,majd közelebb hajolt.
- Ne most – kezdtem el kitolni a kapun.
Éreztem,hogy itt a helye,egy letolásnak,de annyira aranyosan nézett rám,szóval ahogy elértünk a sarokig,egyből megcsókoltam. Talán többször is,mint amennyiszer akartam. Nem baj.
Na,vége a csókjelenetnek,most jön a lecseszés.
- Kendall… Miért vesztél össze Logannel? – tudtam,hogy meg fog lepődni.
- Mi? Tudtál róla?  Ki mondta el?
Felesleges volt titkolóznom.
- Carlos. De ez nem lényeg. Nem vagy normális,hogy Londonba jöttél – mondtam,és annyira hihetetlennek tűnt,hogy felnevettem.
- Most mit nevetsz? – tette csípőre a kezét.
- Bocsi,csak annyira hihetetlen,hogy itt vagy.
- Pedig itt vagyok. Pontosan én sem értem,hogy miért is – nevetett fel Kendall is. Na,ennyit a komoly beszélgetésről.
Tegnap ugyanígy állhattunk,sírva. Ma pedig megint itt van,és engem ölel.
- Azért jöttem,mert hiányoztál. Mit szeretnél,mit csináljak?
- Kendall,ne legyél hülye. Visszamész Amerikába – fogtam meg az inge gallérját. – És nincs vita.
A szívem hevesen vert,ameddig a választ vártam. Mi van ha elmegy,és besértődik? Idegölő volt az a 10 másodperc,mire válaszolt.
- Mind a ketten a legjobbat akarjuk egymásnak. Miért nem lehet megoldani egy kontinensen? – hajolt közel,és összesimította az arcunkat.
- Nem tudom,édes. De tudod hány millióan csalódnának,ha most bejelentenéd,hogy idejössz hozzám Angliába,és vége a bandának. Mert előbb-utóbb ez lenne.
Kendall feje a „necsináld”-ból átment a „nagyonnecsináld”-ba.
- Igazad van…De akkor…Gyere te… - mondta kisebb szünetekkel.
Elmosolyodtam,majd magamhoz húztam,és megpusziltam az orrát.
- Megyek .
Kendall elmosolyodott,majd megcsókolt.
Itt már pontosan tudtam,hogy mi lesz. Kimegyek szeptemberben Amerikába. Biztos voltam benne. És Kendall csókjai még biztosabbá tették ezt.
- És most… Menjünk bele a délutánba. Hiszen ez a nap,még a miénk – mondta drámaian Kendall,amitől ismét fel kellett nevetem. – Ne rontsd már a pillanatot – fonta össze az ujjainkat.
- Bocsi – hagytam abba a nevetést,de megint eszembe jutottak a szavai,és a hangsúly,és ismét fel kellett nevetem.
- Mit szívtál? Én is kérek – lökött meg a csípőjével,amire változatosság kedvvért,felnevettem.

Petra

Csak álltunk Harryvel egymás karjaiban kővé dermedve.
- Anya..Apa.. Ő Harry – nem hiszem,hogy a legideálisabb pillanat volt ezt most kinyögni.
- Látjuk. És mit csináltok? – kérdezte szemrehányóan anya.
- Öööö.. meleg volt odakint – mondtam,és a kezemmel,még mindig Harry meztelen felsőtestét szorongattam,egyre görcsösebben.
- Ennyire? – jött közelebb anya,és felvette a felsőmet a földről.
- Ennyire – vágtam rá.
- Engedd el a lányomat – mondta határozottan apa. Harry engedelmeskedett apának,és lassan elengedett. Visszavettem gyorsan a felsőmet,és Harry kezébe is odanyomtam az övét.
- Fiam… pillangóval a hasadon mászkálsz? Meg madarak? Milyen férfi vagy te?
Harry szemét elöntötte a düh. Féltem,hogy kijön belőle olyasmi,amit máskor nem mondana.
- Harry szereti az állatokat,apa.. – próbáltam menteni a menthetőt.
- Nem – vágott közbe Harry. – A madarak jelentése mindegy. Viszont a pillangó. Azt akkor érzem,mikor a lánya a közelemben van,vagy ha rá gondolok. Imádok szerelmes lenni belé,és ha jobban megnézi a bal alsó szárnyába  van egy kis „p” betű. Mint Petra… Szóval igenis sok jelentése van ennek a tetoválásnak. Mert pillangókat érzek a gyomromban akárhánykor rám mosolyog,vagy felhív.. Tudják,hogy milyen érzés – mondta határozottan Harry,majd odasétált mögém,és óvatosan megfogta a derekamat.
Anyán láttam,hogy megenyhült,apa pedig próbálta tartani magát.
- Visszatérünk rá. Menjetek. De ne itt. És figyeljetek oda!
Bólintottam egyet. Már elindultunk az ajtó felé,mikor még visszaszóltam:
- Amúgy ti miért vagytok itthon?
- Semmi…semmi – mondta anya. – Apáddal este vacsorázni megyünk. Na,de nyomás.
Kiértünk a házból,majd halkan felnevettem.
- Mi is ugyanazt akartuk csinálnia mit ők fognak… De nekünk nem szabad…
- Hát látod – mondta Harry,majd kinyitotta nekem a kocsija ajtaját.
Beszállt ő is,majd összenéztünk,és kitört belőlünk a hangos nevetés.
- Mi majd legközelebb – hajolt oda hozzám.

*HÁROM HÉTTEL KÉSŐBB*

Hihetetlen,rémisztő,és egyben izgatottan ikszeltem ki az utolsó előtti napot a naptáramból. Mármint az indulásomig.
Augusztus 21-én felszállok arra a repülőre ami egészen New Yorkig repít engem.
Annyira gyorsan ment el ez a három hét,hogy fel sem fogtam,hogy ennyi ideje itthon vagyunk. Keltem,feküdtem,közben pedig megpróbáltam magamat jól érezni. Ez azt jelentette,hogy keveset aludtam,hogy ki tudjam használni az időmet.
Harryvel mindennap együtt voltunk,hol így,hol úgy.
Nagyon erős lett a kapcsolatunk,ami rengeteget nehezít az elváláson. Mindig,mikor rám néz,mikor megölel,érzem,hogy úgy teszi,mintha ez lenne az utolsó.
Az ágyamon ücsörögtem,a gondolataimba meredve,mikor megszólalt a telefonom. Harry. J
- Szia gyönyörűm – köszönt. Ez a „gyönyörűm” jelző annyira hozzánk nőtt már. Mindig így hív.
- Szia.
- Elérkezett. Az utolsó nap – mondta ki szívszorítóan. – Szabadnapunk van. Mikor pakolsz?
Körülnéztem. Hát a cuccok egyik részét már bepakoltam,de a ruhák nagy része még hiányzott.
- Hát egész nap pakolok – mondtam,mert nem tudtam,hogy mit válaszoljak.
- Fél óra múlva,ha átmegyek,jó? – kérdezte.
- Tökéletes – meredtem magam elé. – Vagyis várj,megnézem,hogy ki van itthon – mert közben eszembe jutott,hogy anyáék  lehet,hogy itthon vannak.  – Visszahívlak.
- Oké –tette le.
Felálltam az  ágyból,beleléptem a nyuszis (J) mamuszomba – mert a rendes papucsom már ki lett mosva – és kicsoszogtam a folyosóra.
- Jó reggelt – köszöntem bele a vakvilágba,miközben nekitámaszkodtam a lépcső korlátjának.
- Szia,Petra – jött egy anyaválasz. Tehát ő van itthon.
- Harry átugrik nemsokára,oké? – kérdeztem félve,mert anyáék még mindig nincsenek kibékülve teljesen Harryvel.
- Jó – mondta szűkszavúan anya. Ez a „jó” egyenlő  a „nem”-mel,de nem baj. Ő mondta. Visszamentem a szobába,felhívtam Harryt,felöltöztem – a szép,agyonhasznált ruháimba -,és lementem reggelizni.
Nemsokára kopogtattak az ajtón,én pedig kinyitottam. Már felkészültem,hogy Harry lesz,és végre megint láthatom,de legnagyobb meglepetésemre Regi volt.
- Szia. Na hajnali kilenckor te fent vagy?
- Hahaha. Harry felhívott fél órája,hogy kilencre legyek itt.
- Mi van? – néztem értetlenül rá,és még el is nevettem magamat.
- Jó kérdés – rántotta meg a vállát,majd beljebb lépett. - Húha. Látom pakolsz – nézett a 2-3 szárítónyi ruhára,ami ki volt mosva.
- Átszanáltam a ruháimat. És rátaláltam erre – vettem le egy kis fehér felsőt.
- Ez utoljára 12.-ben volt rajtad kb. – méregette a ruhát.
- Hát körülbelül. De ne azt nézd. Megvan! – szorítottam magamhoz a ruhát.
Regi felnevetett,majd felém nézett:
- Mikor is megy a géped?
- Ööööö… Várj – gyors gondolkodásba estem,Regi meg felröhögött,mert nem tudtam az időpontot. – Holnap délután kettőkor – néztem meg a falon függő repülőjegyeket.
Némán bólintott egyet,majd rám nézett:
- Furcsa lesz nélküled.
- De hát te is mész LA-be – jutott eszembe. Regi csak helyeselve bólogatott.
- De nem együtt leszünk – na igen. Amióta az eszemet tudom Regi ott van a közelemben,mindennap tudok vele találkozni,beszélni. Most meg több ezer kilométerre
leszünk egymástól.
Gondolatmenetemet egy ismerős mély hang szakította meg:
- Sziasztok – megfordultam és Harryvel találtam szembe magamat.
- Sziiiia – öleltem meg,és egy hosszú csókot nyomtam a szájára.
- Ez a nap is eljött – pillantott rám zöldes szemeivel Harry.
- El – mondtam halkan.
Folyamatos lelkiismeret-furdalás dúlt bennem,mert  Harry az életét is feladná értem,én pedig elmegyek tőle. Tudom,hogy nem engedné,hogy maradjak,de elengedni se szívesen enged. Mondjuk ki az aki a szerelmét szívesen engedi?
- Ma még itthon vagy. Élvezzük ki,jó? – ölelt meg hátulról egy apró puszit nyomva a nyakamra.
Nem válaszoltam rá,csak ölelő kezeit szorítottam meg.
- Öööö… - szólalt meg Regi,aki ezeknek a bensőséges pillanatoknak a szemtanúja lett. Upsz. J
- Jaj Regi. Tessék – vette elő Harry a farmerjából egy összegyűrt lapot.  – Ne hangosan olvasd.
- MIAAAZ?! – fordultam vele szembe,és az ingét kezdtem tépkedni.
- Nyugi,édes,nyugi – nevetett fel.
- De nem ér. Muti Regi – kaptam utána,de elhúzta a papírt.
- Benne vagy? – nézett rá titokzatosan Harry. Gyorsan a szemükkel egyeztettek,Regi pedig bólintott. – Király – mondta Harry.
Remek. Ne,hogy beavatnának ám.
- Elmentem pakolni – „sértődtem meg”.
- Menjél – kacsintott Harry.
Felrohantam a szobámba,és előkerestem a két hatalmas bőröndömet. A ruháim szépen,katonásan az ágyamon sorakoztak,kimosva,kivasalva. Egyesével elkezdtem berakni őket.
- SZIIIA- jött egy üvöltés lentről.
Lementem a földszintre,Regi üvöltése hallatán.
- Majd találkozunk – mondta titokzatosan.
- Okés.
Kikísértem a kapuig,majd egy utolsó próbálkozásként megkérdeztem,hogy mit mondott/mutatott neki Harry. De nem kaptam rá választ.
Visszasiettem a házba. Harry a szobámba várt.
Két óra alatt összepakoltunk (mert eléggé nehezítettük egymás dolgát a pakolásban.. khmm :$ ) ,és megelégedve magunkkal fáradtan ültünk a földön.
- Ma nálunk alszol? – túrt bele Harry a hajába.
- Hát ööö… Lehet róla szó – mondtam,majd egy puszit nyomtam a szájára. Felálltam (volna),de Harry visszahúzott.
- A-a. Ez kevés volt – fordított szembe magával,és összedöntötte a homlokunkat.
- Hmm..  oké – csókoltam meg.
Már kezdtünk belemelegedni,mikor hirtelen elengedett.
- Várj. Ezt oda kell adnom – húzott elő a zsebéből egy papírt.
- Regi búcsúbulija? – nézegettem a lapot. – De aranyosak vagytok.
A cetlin az állt,hogy Reginek ma este héttől búcsúbulit tartanak. Kis édesek.
- Mibe menjek? – jött az első kérdésem.
- Gyere meztelenül – mormolta Harry.
- Szeretnéd mi,Styles? – túrtam össze a haját.
- Ne már.  Olyan jól beállítottam,na – állt fel,és a tükörhöz ment. -  Most nézd meg!  Néz mit tettél velem! – dramatizálta túl.
- Erre gondolsz? – léptem hozzá,kigomboltam az ingjét,és a szívére tettem a kezem. Ami hevesen vert.
- N-nem – mondta Harry.  – Most megleptél.
- Szeretem a meglepetéseket – haraptam bele a szám szélébe.
- Tudod,hogy utállak? – kapott el,és megölelt.
- Aha – csókoltam meg.
Visszagondolva csak a ma rendezett kis jeleneteket… Volt belőle pár. Ha  New Yorkra gondoltam,már hiányérzetem lett. És összeszorult a szívem. Nem is tudtam,hogy az este mit tartogat még magában.

Regina

Harrytől kapott kis papíromon az állt,hogy ma este hétkor Petrának búcsúbulit tartunk egy étteremben. Felhívtam Louist ez ügyben.
 - Louis. Nincs kedvünk együtt mennünk Petra búcsúbulijára?
- Neked is jó reggelt – mondta kómásan. Ránéztem az órára. Tizenegy volt.
- Te jó ég Tomlinson,meddig alszol?
- Eddig – morogta Louis. – De van kedvünk együtt mennünk.
- Akkor ezt megbeszéltük.
- Fél hétre ott vagyok nálad. Jó éjt – tette le.
Na,ezt gyorsan megbeszéltük. J Azért a biztonság kedvvért napközben küldtem neki egy SMS-t,hogy biztosra menjek. Mert képes elfelejteni ilyen dolgokat.

*

Este öt körül hisztérikus állapotban álltam a szekrényem előtt,mikor jelezni kezdett a laptopom.
- MITAKARSZ? – mondtam kissé talán ijesztően szegény Kendallnek.
- Ha tudom,hogy ilyen vagy,később hívlak. Mensi zavar? – nevetett fel.
- Kuss szőke. Nem találok ruhát – panaszkodtam neki.
- De hát az ott – mutogatott hátrafele. Igen,a háttérben rengeteg volt,de egyik sem volt megfelelő.
- Erre gondoltam,de nincs hozzá cipőm,mert múltkor letört a sarka,amikor San Franciscoban futottam – emeltem fel egy piros ruhát.
- Vegyél fel hozzá egy fekete cipőt.. – próbált tanácsot adni Kendall.
- De az nem néz ki hülyén?  ARGH – mérgelődtem,amikor megpillantottam egy menta zöld ruhát a szekrényemben. Vagyis kilógott belőle. – MEGVAN – pattantam fel,és kiráncigáltam a ruhát. – Meeegvaaan – kezdtem el örülni a fejemnek.
Kendall elég rémülten nézett rám a világ másik feléről,ezért gyorsan korrigáltam magamat.
- Normális vagyok – nevettem fel.
- Aha. Ezt most mond annak,aki nem látta ezt – állt fel,és elkezdett utánozni.
- Blee – nyújtottam ki a nyelvemet,majd ismét elnevettem magamat. – Hogy vagy? – tereltem a témát.
- Jóóóóóól. Vagyis jól voltam. Most éppen idegorvosok számát írogatom fel – mutatta meg a telefonját,ahogyan  számokat pötyög bele.
- Tudod,hogy nem vagy vicces?
- Tudom – kacsintott.
Pár másodperces csend után ránéztem az órára.
- Úristen már ennyi az idő? – az óra fél hatot mutatott.
- Hánykor lesz a buli? – kérdezte Kendall. Furcsa volt,hogy tud a buliról,de azért megmondtam neki.
- Hétkor kezdődik – már vágta volna a fejeket,de mutattam az ujjammal,hogy nem. – Hajat kell mosnom,ki kell vasalnom,smink,felöltözés,és fél hétre jön értem Louis. Szóval Most itt hagylak,és ha nem leszek nagyon részeg,akkor ha hazaértem felhívlak.
- Jaj ne,ha most ilyen voltál,milyen lehetsz részegen?
- SZIA KENDALL – keresetem számítógépem egerét,hogy kitudjam kapcsolni.
- Szia édes – mosolyodott el,és kiléptünk.
Három másodperc hatásszünet után felálltam,és lesétáltam anyához. De anya helyett Louis (!!!) vigyorgott teli pofával rám a konyhában.
- Anya? – kérdezte félve.
- Megettem – mondta büszkén (?) Louis.

- Ha-ha. Hol van? És te miért vagy itt,amúgy?
- Átugrott a szomszédba,és amúgy nem tudom. Unatkoztam,felöltöztem,és átjöttem.
- Jóó,de nekem még egy csomó dolgom van indulásig.
- Oké- rántottam meg a fiú a vállát. Louis nem szívbajos. – Felmentem a szobádba.
Egy „felőlem” arckifejezéssel elengedtem,majd megmostam a hajamat. 20 perc múlva mentem vissza a szobámba,ami romokban hevert. És a kupi közepén trónolt Louis,a laptopom társaságában.
- Tomlinson…. – kezdtem higgadtan. Vagyis higgadtnak akartam tűnni.
- Én nem csináltam semmit – emelte fel mind a két kezét a fiú.
Visszasétáltam az emlékezetemben,és rájöttem,hogy tényleg nem,mert én hagytam így a szobát. Ja. UPSZ. J
- Semmi,semmi – intettem le,rápillantottam az órára,és visszamentem a fürdőbe.
Nem sokkal később frissen,üdén,és elfogadhatóan léptem ki a fürdőszoba ajtaján. Végigmértem magamat a tükörben,és őszintén szólva nem mutatott olyan rossz képet. Bezzeg a szobám.
- Nálad alszom – mondtam,mikor beléptem a szobába,és az ágyamat beterítette a ruha.
- Felőlem – karolt belém Louis,majd elhagytuk a szobát.
Anya büszkén nézett rajtunk végig. Mondtam,hogy ma este már ne várjon haza,amibe nagy nehezen,de belement. Amióta tud Kendallről mindig hiszti van amiatt,hogy engedjen el ott aludni a fiúkhoz. Állítólag megcsalni megyek Kendallt,vagy mi. J Anya nem értheti,én pedig nem hibáztatom. Tuti  én sem engedném szívesen a gyerekemet Louis közelébe.
Még ezekkel a gondolatokkal voltam akkor is elfoglalva,mikor beültünk az autóba.
- Louis… A gyerekeim ismerni fognak téged? – tettem fel a kérdést,mire Louis olyan „te ma már nem iszol semmit” arccal nézett vissza rám.
- Aha. Hát ha hagyod nekik,hogy megismerjenek. Akkor ismerni fognak.
- És szerinted akarnak majd veled lenni?
- Most őszintén,a ruha szorít ennyire,vagy volt valami a samponba? – szorította meg a kormányt.
- Ja semmi,csak elgondolkodtam – mosolyogtam rá.
- Nem kéne többet ilyen életveszélyes feladatot csinálnod – tanácsolta.
Leraktuk a kocsit a fiúk házánál,onnan gyalog mentünk tovább.
- Amúgy szerintem akarnak majd a gyerekeid velem lenni. Elvégre a személyiségem… - húzta ki magát.
- Hagy némi kivetnivalót maga után. Egyetértek – bólintottam. Louis egy „köszkösz” szemforgatással rám nézett,majd utána mind a ketten felnevettünk.
- Várjál. Ott be kellett volna mennünk – rántott vissza. – Bocs félhomályban nem látok – fogta meg a kezemet,és visszafelé vezetett.
- Ne szorítsd már. ÁÚ. Volt már neked barátnőd?
- Volt – vágta Louis,de szerintem nem jutott el teljesen a mondtatom az agyáig,mert nem ezt a reakciót vártam.
- És neki is így szorítottad a kezét?
- Ja. Nem – enyhített a szorításán,de még mindig nem figyelt rám teljesen. Hát ez így nem buli,hogy nem reagál rá normálisan. Megnéztem az arcát,és félelmet éreztem. És ez azt jelenti,hogy eltévedtünk.
- Nem tévedtünk el – mondta ki,még mielőtt megszólaltam volna. – Csak kerülünk – húzott be egy szűk utcába.
Ez azt jelentette,hogy eltévedtünk. Ezt tudomásul vettem,kiráncigáltam Louis szorító kezei közül az enyémet – szerintem a feszültségét akarta rajtam levezetni -,és követtem. Végül egy kisebb (egy kisebb plusz 15 perces séta után),megéreztünk.

- Jaj,hát ha itt jöttünk volna,akkor 3 perc lett volna a háztól – nézett rá egy utcára. – Na,már mindegy.
Hát igen,sajnos már mindegy volt.
Beléptünk az épületbe,amit sötétség fedett,mire automatikusan megkapaszkodtam Louban.
- Na kis szorít,kit? – nevetett fel.
- Psszt – csitítottam el,és szorosan mellette maradtam.
- Na végre – hallottam Zayn suttogását. – Áll ide,és háromra mond majd,hogy meglepetés.
Felfogtam a dolgot,és beálltam a helyemre. Amúgy nem értettem,hogy miért kell mindehhez a sötét terem,de jó.
- Egy.. kettő.. három – számolt Zayn.
- MEGLEPETÉS! – kiabálta mindenki hirtelen. És a mindenkiben Petra is benne volt.
- Öööö… - néztünk össze.
- Na. Meglepődtetek? – karolt át Louis.
- Aha – mondtam egyszerre Petrával.
- Arra gondoltunk,hogy csinálunk egy ilyen búcsúbulit nektek. És ezt találtuk a legizgibbnek. Vagyis,hogy elmondjuk mind a kettőtöknek,hogy lesz,és akkor jöttök,és meglepődtök – vázolta fel kissé értetlenül Niall.
- Aha. Ezen az elméleten jobban meglepődtem,mint magán a bulin – röhögtem fel.

- Hahahahahaaaa. Valaki megpróbál viccelődni – húzta fel az orrát Niall.
- Upsz -  tartottam a kezemet a szám elé.
- Oké. Ne vesszetek össze. Bulizzunk! – tapsolt kettőt Liam.
A családi hangulatú bulink elkezdődött.
Finom iszogatások voltak,Petra nem akarta magát leinni,mert holnap repülnie kell. Másnaposan meg az nem lehet olyan jó.
- Mész később – csámcsogott Niall. Aki amúgy szinte már eltüntette a fél sütis tálcát.
- Nem mehetek később,Niall – mosolygott Petra.
- Tudom,na. De jó lenne.
A depi hangulat akaratlanul is ott volt a bulin. Ő volt a nem várt vendég.
- És miért kell ilyen korán menned? Mármint ma még csak 20-a van… És a tanítás 1-jén kezdődik,nem? – kérdezte Louis.
- De. De aki kolis annak 21-re kell menni.
- Óóóó.. miért te kolis leszel?
- Hát az első negyedévben igen.
- Mi az,hogy negyedév? – nézett érdekesen Niall.
- Szeptembertől-decemberig van az leső negyedév. Utána vizsga.
- Az nem menő – rázta a sütis fejét Niall.
  Amíg az érdekesebbnél érdekesebb kérdések záporoztak Petra felé,ránéztem Harryre.
Hiába fiú,és nem mutatja,vagy nem úgy mutatja az érzelmeit,mint egy lány,de fáj neki. Bátorítóan rá mosolyogtam. Tudtam arról,hogy Petrával nem szakítanak,hanem megnézik,hogy hogy bírják a távkapcsolatot. És majd eldől.
- És te Regi meddig maradsz kint? – kérdezte hirtelen Niall. Ööööö… Meddig maradok kint?
- Hát nem tudom… Úgy terveztem,hogy karácsonyig mindenképpen. Kendallel beszéltünk róla,hogy keresek ott munkát,akár a lemezkiadó cégnél is,és majd eldől – nagyon érdekes,mert mostanában azt a kifejezést használjuk legtöbbet,hogy „majd eldől”,”majd legközelebb”.
Mindenki értetlenül bambult vissza rám.
- Én azt hittem,hogy ilyen nyaralás szerűség lesz… - mondta Niall.
Zayn naivan ránézett,mert ő már a kezdettől pontosan tudta. Vagyis ezt mondja. J Hogy mennyire örül ennek a helyzetnek az már más kérdés. Mert mindig érzem,hogy amikor rám néz,amikor hozzám szól,megérint… Azt nem barátságból teszi. És reménykedik,hogy megváltozik a döntésem. Igazából sokszor elgondolkodtam rajta,hogy mi lett volna ha nem ismerkedek meg Kendallel. Akkor mi most egy párt alkotnánk Zaynnel? Nem is tudom… Vagyis mindegy.
Mély gondolatmenetemet befejeztem,mert arra lettem figyelmes,hogy csend van. Csend. Nálunk. Ez nagyon rosszat jelent. Nagyon-nagyon rosszat.
- Táncolunk? – kérdeztem,de a többiek a fejüket rázták.
- Én táncolok – mondta Petra.
- Ez a beszéd – mosolyogtam rá.
- Gyertek ti is. Naaaaa – próbáltuk felhúzni a fiúkat a helyükről.
Majd végül nagy nehezen felálltak.
- Mire táncolunk? – nézett rám Petra.
- Öööööö…
- Avicci-Wake me up..? -  egy kicsit,de tényleg csak egy kicsit már elegem volt ebből a számból,mert mindenhonnan ez szólt. De legyen.
Felálltunk,és össze-vissza ugrabugráltunk (vagyis szerintünk táncoltunk),majd fáradtnak ültünk vissza.
- Csináljunk olyat,hogy mindenki beledugja a fejét a csoki szökőkútba -  jött az első korszakalkotó ötlet Louistól.
Na gondolhatjátok.
- Louis te kezded – mondta Harry.
A fiú nem sokáig hezitált. Belenyomta az arcát a szökőkútba.

- Harry,te jössz – pislogott nagyokat Lou.
- Oké – mondta a göndörke,és a fürtjeit mentve ő is beledugta az arcát.
- Uh Petra – nyögte ki Harry levegő után kapkodva.
Petra hátrafogta a haját,belemártotta a fejét,és kihúzta.
- De hát az semmi sem volt! – horkant fel Louis.

- Dehogynem! Néééézd! – ment Petra közelebb hozzá.
- Ez így nem jó. Nyald le Harry arcáról a csokit. Úgy benne vagyok – ötletelt tovább Louis.
Petra egy „most komolyan” arcot vágott,majd játszi könnyedséggel nyalta le a folyékony csokit Harry arcáról. Fura volt nézni. Először is azért,mert a turné jutott róla eszembe (mondjuk jegyezzük meg,Petra akkor még bátortalanabbul csinálta),a másik meg,hogy…hogy Harry néha ki-kinyújtotta a nyelvét.
- Látom a nyelvedet Styles – vigyorodott el Louis.
Harry bedobott egy bájmosolyt,majd magához szorítva megcsókolta Petrát.
Ezután a többiek sem úszták meg a csokis arcot,és egyesével bele-belemártották a fejüket.
Éjfélkor véget ért a nagy buli,mert az étterem tulajdonosa finoman szólva kitessékelt minket. Ez van . L Hazafelé vettük az irányt (mily meglepő mindenki a fiúknál aludt ma). Harry és Petra ment legelöl,én pedig Louisval hátul. Lou körülbelül 14 millió elméletet talált ki,hogy mit fognak csinálni Petráék. Ja,hogy kieszelte abba nem volt semmi. A pláne az volt,hogy nekem kellett végighallgatnom. Talán nem baj,ha nem részletezem. J
Fáradtan estünk be a házba. Felmentem Louis szobájába,és kimerülten dőltem le az ágyra. Ha a fiú kitalált történetei bebizonyosodnak,nekem hamar el kell aludnom,hogy ne halljam őket. J

Petra

Az aranyos búcsúbuli után,szinte élő hullaként feküdtem le Harry ágyára.
A fiú valami fürdést szerűt próbált csinálni de szegénykém nagyon fáradtnak látszott.
- Segítsek? – álltam fel nevetve,mikor Harry már vagy háromszor próbált meg felállni a fotelből.
- Ahaaaaaa – nyújtotta ki a kezét. Segítőkészen megfogtam,de magára rántott.
- Így nem fogsz megfürdeni – néztem rá szúrósan.
- Nem baj – puszilta meg a nyakamat.
- H-harry… nem akarok menni – emeltem fel a fejemet,Harry tekintetét keresve. – Azt érzem,hogy rosszat csinálok azzal,ha itt hagylak. Van főiskola Londonban is…
- Tudod,hogy erős akarok maradni – suttogta,de én  a fejemet ráztam.
- Nem. Ne legyél erős. Mond el,amit el akarsz mondani.
- Nem akarom,hogy elmenj – szorított meg.
- Tudtam,hogy nem akarod. De miért nem mondtad? Egy szavadba került volna,hogy itt maradjak – pislogtam felfele,hogy a könnyeim el ne eredjenek.
- Mert szeretlek – döntötte a homlokát az enyémnek.
Minden erőmből őt szorítottam,miközben a könnyeim már külön utakat jártak  Harry ingén.
A fiú a hátamat simogatta,és megnyugtatóan a száját a fülemhez érintette.
- Te vagy a mindenem. És a legjobbat akarom neked. Mindig. És nem tart örökké a főiskola. Sokszor meglátogatlak majd. Oké?
- Oké – töröltem le a könnyeimet és rá mosolyogtam. – Fürödj meg – gomboltam ki az ingén egy gombot.
- Vetkőztess le – válaszolt pimasz hangon Harry.
- Azt lesheted – álltam fel.
Harry is felállt,én pedig elkezdtem hátrálni.
- Akkor nem fürdök – szorított sarokba.
- Deee… fürödj már meg. Elalszooom – fordítottam el a fejemet,hogy ne kelljen a szemébe néznem.
- Naaa. Csak az ingemet – simította meg az államat.
Mély levegőt vettem,majd megráztam a fejemet.
- Örihari – lépett el tőlem Harry.
Felnevettem,majd ledőltem az ágyára.
- De ezt most nem úszod meg – dobta le magáról az ingét,és rám mászott.
- Neeee csikizz. Haaaaaaaaaaaaaaaaaaaarry – kapálóztam.
- Legközelebb engedelmeskedj – simította össze a testünket.
- Nem vagyok a szolgád – nyújtottam ki a nyelvemet.
- Nem vagyok a szolgád – utánozott Harry.
- Hagyd abba! Fürödj már meg.
- Hagy abba! Fürödj már meg.
- Elkísérjelek?
- Gyere – bólogatott Harry.
- De neem. Álmos vagyok. Megvárlak itt.
- Jó – adta fel Harry,és egy gyors szájrapuszi után otthagyott.
Én megvártam. Csak elaludtam amíg megfürdött.

*Reggel*

Magamtól keltem reggel kilenckor.
- Harry.. Harry – lökdöstem óvatosan.
- Neeeeem – mormogta Harry.
- Kelj már fel – csipkedtem meg az odalát.
- Nem akarok.
- Akkor leléptem,majd gyere ki a reptérre – kezdtem el kimászni.
- Itt vagyok – ült fel Harry.
- Na azért – dőltem vissza.
- Nem éééér – kezdte el piszkálni Harry a hajamat.
Kis idő múlva kimásztunk az ágyból,és felvertük a többieket is.
Majd hazamentem,hogy még anyáékkal is legyek valamennyit. Olyan nehéz volt otthagyni őket. Tudom,hogy büszkék rám,de fáj. Pokolian fáj.
Éppen a családi fényképektől búcsúztam,mikor anya elrángatott onnan,hogy elfogunk késni a reptérről.
Há. Mert ugyanis,aki nem magángéppel megy,mint én,annak két órával utazás előtt már ott kell lennie. A legutolsó kis mütyüröket is besüllyesztettem a bőröndömbe,és indulásra készen,vagyis majdnem készen álltam.
A reptérig az út alig volt vagy 5 perces… sajnos.
És amikor megláttam Regiéket a „Kinek van főiskolás barátnője?! NEKÜÜNK. Szeretünk Petra” – táblával eltörött a mécses. Megint.
Kiszálltam a kocsiból és csak kővé dermedve álltam. Hosszú-hosszú másodpercekig. Minden hozzájuk kötött,és most elmegyek. Új emberekhez,új környezetbe,egy másik kontinensre,több ezer kilométerre tőlük.

Amúgy ha valakinek hiányoznék megtalál Twitteren (@Petra__15),de ha itt írtok,arra is válaszolok. Sőt! Kommenteket,”utolsó véleményt” még ha kapnék,annak nagyon örülnék. J Jók legyetek!♥