50.fejezet-London....

Sziasztok!

Hát,ehhez is elérkeztünk,itt az utolsó rész az első évadból. Főhőseink a megpróbáltatásokkal teli turné után hazaértek,hogy itthon próbálják meg felvenni a ritmust. Megtalálni a közös hangot a szülőkkel elég nehéz. De ki mondta,hogy könnyű lesz?
Regi maga a tanácstalanság képe,fogalma sincs,hogy mit is kezdjen a jeggyel.
Petrának majdnem sínen volt az élete. Majdnem. Egy nem várt hír mindent megváltoztat.
Szóval vannak itt még izgalmak! ;)
A második évadot elvileg júliusra terveztem,nem tudom,hogy mi lesz végül belőle. Az előzetest szerdán,vagy csütörtökön hozom,érdemes figyelni a honlapot. A második évad is ugyanezen a blogon fog folyatódni,csak kicsit átalakul.
Köszönöm,hogy egy évadon keresztül velem voltatok,örömmel olvastam az összes kommentet. Nagyon szeretlek titeket!♥
Na,de nem szaporítom tovább a szót,végre itt van,amire vártatok. Most is,mint mindig annyit szeretnék mondani,hogy

Jó olvasást! J

Petra

   Végre (megint) itthon lenni. Kettős érzés kavargott bennem,mert valahol jó volt,valahol pedig fájt. Egy kis részemet Amerikában hagytam.
Anya negyedórás leellenőrzése után (nem tört-e el valamim,vannak-e még pattanásaim,nincs-e tetoválásom/piercingem,mennyire vagyok lebarnulva stb.) a család többi tagja is szemügyre vehetett. Ott voltak az angliai nagyimék,meg Tommo. Oh,Tommo. Semmi másra nem vágytam,csak aludni egy kiadósat. Mondjuk 48 órán keresztül,de ahogy elnéztem a rokonságot(meg Tommot),erre nem mostanában fog sor kerülni.
Az asztal rogyadozott a sok kaja alatt.
- Mit kérsz kincsem? – jött felém anya ez XXL-es merőkanállal.
- Öööö… csak csirkét anyu – hajoltam,hogy vegyek. Anya mikor látta,hogy önállóan is menni fog,elült  a helyére,apu mellé.
Tommora néztem,aki olyan „lányos pillantásokkal” nézett vissza rám,mintha Regi lenne. Kis kíváncsi.
- És,hogy haladgattok Louisval? – kérdezte anya,mire a kanál megállt a kezemben. Anya egy jó hónappal le van maradva,ezek szerint.
- Harryvel járok – nyögtem ki,mire anya kis híján elkezdett fulladozni. Féltem ettől a bejelentéstől,mert anya Harryt felelőtlenek,és  hűtlennek tartja. Ami régen valahol igaz is,volt de anya tudhatná,hogy vonz a veszély.
- Hogy…Hogy Harryvel? – dadogta. – De Louval olyan jól elvoltál. Mi történt?
- Anya. Louval el is voltam,és el is vagyok. De nem ÚGY. Sose voltunk úgy Louval – kivétel az a csók,de azt nem emlegetjük senkinek.
- De hát,még át is jött meccset nézni apáddal…
- Mert szereti a focit,és titeket is szeret. De nem bevágódni akart.
Mély hallgatás következett. Nagyiék szemmel láthatólag egy árva szót sem értettek az egészből. Lehet,hogy nem is baj.
   Igazából akkor már rekordot csináltam,mert negyedórája voltam otthon,és már is összevesztem anyáékkal.. Vagy ha nem is összevesztem,nem tetszett nekik a rendszer.
Az asztalterítőt babráltam,az ujjaimmal,majd szedtem krumplit is.
- Jó étvágyat – mondtam,inkább jeleztem,hogy leakarom zárni ezt a „pasis” témát. De anya nem vette a célzást.
- És ha már így bejelentetted… Mikor hozod haza bemutatni?
- Majd – válaszoltam tömören. – Ha eljön az ideje.
Anya vágott egy grimaszt,majd terelte a szót,és megkérdezte,hogy amúgy milyen volt Amerika.  Amennyit a szülők is tudhatnak,annyit elárultam.
- És vissza szeretnél menni Amerikába? – kérdezte a nagyi.
- Hát.. egyszer majd biztosan – feleltem mosolyogva.
Anya arca eltorzult – ismét.
- Mondanunk kell valamit – kezdte apa.
Ha így kezdenek egy mondatot,abból sok jó nem sülhet ki.

Regina

   Extra fáradtan feküdtem le a saját ágyamba. Estére már hőemelkedésem is volt,valószínűleg a sok sírástól. Anya hiába próbált jobb kedvre deríteni,nem ment neki. Nem értette,hogy mi az,ami ennyire elszomoríthatott.
Mikor tíz körül bejött a szobába,és megnézte még egyszer,hogy vagyok,mondtam,hogy maradjon ott.
- Anya el kell mesélnem valamit. Fiú van a dologban – kezdtem bele.
- Tudtam! – csapott a paplanra anya. – Zayn?
Ahogy kimondta a nevet,hirtelen mintha egy kisfilm pörgött volna le a szemem előtt. Két hónappal ezelőtt,még simán az látszott,hogy összejövünk Zaynnel. Anya le van maradva,ez kétségtelen.
- Nem… Tudod volt egy amerikai fiú.. Kendall…
- Óh,a távkapcsolatok mindig nehezek! De ugyanakkor különlegesek is – kacsintott anya,hiszen ő már tapasztalatból beszél. Apával egy fesztiválon ismerkedtek meg.
Apa eljött Magyarországra,találkoztak,és  BOOM. Rá négy és fél évre esküvő,két év után én. És készen volt a Love Story. Az már más kérdés,hogy a mennyi harcot vívtak az őseikkel.
Mikor látta,hogy nagyon elgondolkoztam,kérdezett: - Hogy néz ki? Mesélj róla!
És én,mint egy nyitott könyv,elmeséltem mindent. Vagyis… majdnem mindent.
Mikor a mondandóm végére értem,anya csodálkozva nézett:
- Mintha mi lennénk,húsz évvel ezelőtt…
Ez a mondtat elég önbizalmat adott ahhoz,hogy a sztori másik részét is elmeséljem:
- Kendall adott egy jegyet. A szeptemberi koncertjükre szól. Talán… Izé.. azt mondta,ha folytatni akarom,akkor ő megvár.
- Kizárt dolog,hogy Amerikába mész – a kedves,és megértő anyából,hirtelen egy szigorú,és komoly anya lett.

Szóval nem engedne.
- De anya….! – próbálkoztam.
- Erre majd még visszatérünk… De most aludj – takart be gondterhelt arccal.
 Lehunytam a szememet,de nem bírtam elaludni. Csak a két hónapot láttam magam előtt,és ez borzasztó volt.
Küldtem Petrának egy SMS-t,de nem válaszolt. Nyilván már alszik. Tényleg,még neki is  el kell mondanom. Gond hátán gond.

Petra

Anyáékat néztem,akik kicsit boldog (?),kicsit szomorú (?) arccal néztek vissza rám. Ilyen,egyik szemem sír,másik szemem nevet,feelingje volt a dolognak.
- Nos… Amíg nem voltál itthon érkezett egy levél.
TUDTAM. Annyira éreztem.
- Hol a levél? – kérdeztem vékony hangon.
- A szobádba. Menjen veled valaki? – aggodalmaskodott anya.
- Igen. Tommo – mutattam az eddig szótlan srácra.
    A fiú és én elindultunk megrohamozni a szobámat. Remegő lábbal,de kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Az adrenalin szintem megugrott,a folyosó végétől már futottam. Tommo próbálta velem tartani a lépést,de ilyen felcsigázott állapotba,még neki is nehezen ment.
Már a kilincsen volt a kezem,mire Tommo visszarántott.
- Akármi is lesz a levélben,ígérd meg,hogy... Mitől csillog a szemed? – ujjaival megfogta az államat,és egy kicsit felemelte.
- Szerinted?! A boldogságtól! Nem.. Tommo én tudom mi van a levélben,csak imádkozzunk,hogy ne… - és elcsuklott a hangom.
Szinte kitéptem a kilincset a helyéről,és berontottam a szobába.
- Az asztalon – mondta Tommo,amikor az ágyam felé indultam.
És tényleg az asztalon volt. Egy bontatlan,fehér boríték.
- New Yorkból jött – sóhajtottam,majd Tommo nyakába borultam zokogva. Mert ez csak egy dolgot jelenthet.
- Kibontod? – kérdezte néhány perc után.
- Nem. Kidobom.
- Anyudék élve megnyúznak…
- Lehet. De nem megyek sehova…
Tommoval félmondatokból is értjük egymást,még ez a szerencse,mert nem volt kedvem magyarázkodni. Csak ültünk az ágyon,szótlanul.
10 perces bambulás után,megcsörrent a telefonom.
A kijelzőre pillantottam. Harry. Teljesen elszorult a szívem,de nem mutathattam szomorúnak magam. Két mély levegő,és felvettem. Tommo rám nézett,amolyan „kimenjek?” tekintettel,de intettem,hogy nem kell. Nem titok amiről beszélni fogunk.
- Szia – szóltam bele a telefonba olyan vidám hangon,hogy még én is meglepődtem.
- Szia,bébi. Mit szóltak anyukádék?
- Mire mit szóltak? – hülye lelkiismeret. – Ja,hogy hazajöttem? Semmit. Már negyedóra után összevesztük
- Mondtad,hogy… - kereste a szavakat.
- Mondtam,hogy a barátom vagy Harry. Nem repültek el örömükben – ezzel szembesítenem kellett őt,mielőtt még nagy bátran besétálna hozzánk.
- Miattam volt a vita is..?
- Igen. De megvédtelek.
- Jaj,kis aranyos. Nekem mennem kell,még egy kicsit eszek. Meddig leszel fent?
- Nem tudom. Majd írj egy SMS-t,és felkelek.
- Neeeeem. Akkor semmi.
- Végül is itt van Tommo,szerintem még fent leszünk egy másfél - két órát – néztem Tommora,aki az órájára mutatott.
- Jó. Akkor ha leszel Skype-on majd hívlak. Ha nem,akkor holnap.
- Oké,édes. Jóó éjt.
- Csók,jó éjt – tette le Harry.
- Várnak Austinék… Egy 10 perc múlva mennem kell.
- Jó menj csak.. Apropó Austinék… Ők hova tűntek? – néztem körül a szobámba,mert nem láttam Cody cuccait.
- Ja. Leléptek. Találtak olcsón albérletet,és elmentek.
- Jaaa. Nem tudtam. És összehaverkodtatok?
- Aha. Nagy fazonok – bólogatott Tommo.
Egy pillanatra el is feledtem a levelet,ami még mindig ott volt mellettünk.
- Tényleg nem bontod ki? – kérdezte komolyan Tommo.
- Nem. Bontsd ki,olvasd el,és rakd vissza. Én ma már nem akarom elolvasni
- De ez neked jött – nevetett fel Tommo. – Akkor majd holnap. Úgyis átugrok hozzátok – kacsintott. – Amúgy is kell pletykálnunk,hogy mi történt veled még Amerikába.
Felnevettem,és bólintottam.
- De én,most megyek – állt fel.
– Oké,kikísérlek.
   Szótlanul sétáltunk le a lépcsőn. Anyáék már becsukták az ajtójukat,de ez valószínűleg csak addig tartott,amíg ki nem kísértem Tommot. Utána úgy is kérdezősködni fognak.
Az ajtóban megöleltem a fiút,aki bátorítóan a fülembe suttogta:
- Ha szükséged van egy barátra,akivel kisírhatod magad,akkor itt vagyok. Amúgy Regi?
- A padlón – suttogtam neki vissza.
- Hívd át. Csoportos bőgés.
Elmosolyodtam,majd ismét gondterheltté vált az arcom. Elmondani anyáéknak,Reginek,Harrynek, és a többieknek….
Kegyetlen az élet.
    Felosontam a szobába,amennyire csak tudtam hangtalanul. Az asztalon lévő képeket simogattam,mint valami rossz spanyol filmben. Kisebb szívroham kapott el,mikor anya benyitott:
- Hogy döntöttél?
Észhez kellett térnem,hogy pontosan ki az,és mit akar.
- Még sehogy. Meg se néztem – mondtam őszintén. És szerintem jól mondtam. Anya szerint már annyira nem.
- Ez kivételes lehetőség,kicsim. Nem mindenkinek akad ilyen az életében.
- Akkor odaadom annak,akinek nem akad – tártam szét tanácstalanul a kezemet. – És most egyedül szeretnék lenni – néztem az ajtó felé,azzal a célzással,hogy hagyjon egyedül.
- Mintha még mindig a tinikorodat élnénk. Felnőtt vagy,önálló döntéseket kell hoznod.
- Mégis itt állsz,és várod,hogy döntsek. Vagyis kényszeríted,hogy döntsek.
- Ne érezd így… Csak azt hittem,hogy ugrálni fogsz örömödben.
- Ki az akinek végre meg lett mindene,amire vágyott,és kap egy ilyet? – emeltem fel a levelet. Ránézni is rossz volt.
- Én örülnék,ha ezzel állítanának be.
- 20 évvel ezelőtt is örültél volna neki? – néztem mélyen a szemébe. – Amikor végre összejöttél apával,és jön egy levél New Yorkból?! Nem hiszem. Anya hagyj egyedül,kérlek.
Anya nem szólt semmit,csak sóhajtott egyet,végigsimította a levelet – mint én előbb a képeket – jó éjt kívánt,majd kiment.

Leültem az ágyra. Ki tud segíteni ilyen helyzetben?
   Tommo tudja,de vele nem is voltam mostanában,egy csomó mindent nem tud,Regi  a padlón van,ezzel most nem kéne zargatni,Harry nincs itthon… Szóval. Louis. A telefonomért nyúltam,és szinte gondolkodás nélkül rámentem Louis nevére. Végig sem gondoltam,hogy az ember egy kéthónapos turné után,esetleg este tizenegykor már alszik.
Kicsöngött,tehát nem kapcsolta ki. Lehet,hogy pont az én hívásomra várt.
- Haló? – vette fel,kb. három csengés után. Ezek szerint nem aludt.
- Louis… gáz van – suttogtam neki.
- Mekkora? Telefonos,vagy személyes?
- Inkább személyes.
- Átmenjek?
- Átjössz? – kérdeztem vissza.
- Persze. Megcsörgetlek,ha a kapuban vagyok. Majd valahogy jutass be.
- Oké – mosolyodtam el,és leraktam.
   El akartam játszani,mint  a filmekben,hogy várom Louis hívását,és közben lefekszek az ágyon,hason,háton,utána felülök,elkezdek sétálgatni… Na.. tudjátok. J
De nem kellett erre várnom. Vagyis addig jutottam el,hogy kiültem az ablakom párkányára,miközben Avril Lavigne-Here’s to never growing up-ját dúdolgattam.
- Big girls don’t cry? – kérdezte Louis. És szinte a szart is kiijesztette belőlem.
- Big girls don’t cry – mosolyodtam el. Louis hatásos belépője után,csak bámultam a kapuban álló fiút,aki ugyanúgy nézett vissza rám.
- Na,beengedsz,vagy ilyen szememezéssel beszéljük meg,ami van?
- Beengedlek.
Louis csak bólogatott. Óvatosan próbáltam meg lekászálódni,hogy ne vágja be a lábamat,és ne jöjjön vissza a „szokásos” lila foltom,ami a két hónap alatt olyan szépen eltűnt.
- Azt akarod,hogy megegyenek a szúnyogok?! Petraaaa – hallottam Louis hangját.
Leugrottam,és ezzel vissza is szereztem a foltomat,majd kisurrantam a folyosón,le a lépcsőn,át a nappalin,és kinyitottam az ajtót. A kezemben szorongattam a levelet.
Beengedtem a kapun Louist.
- Nem mehetünk fel,mert anyáék vagy azt hitték,hogy Harryt csempészem be,vagy,hogy te vagy a pasim.
- De én már aludtam itt nálad,hogy nem voltam a pasid…
- Ez most hosszú. Majd máskor.
- Oké.
    Megfogtam Louis csuklóját,és a hátsó kertbe vezettem. A garázsból kihoztam egy plédet,és leterítettem a földre. Szép csillagos este volt,de a levelet nem láthattuk így. 3 percig feküdtünk,kb. mire erre rájöttem,és felültem.
- Mégis csak fel kell jönnöd – álltam fel.
- Olyan jól fekszek – hisztizett Lou.
- Nem érdekel. Gyere – húztam fel.
Végre ismét a szobámba voltunk,habár nem kis tehetség kellett,hogy a folyosón végigvigyem Lout. Bezártam az ajtómat,majd a kulcsot letettem a kis asztalomra.
Louis elé mutattam a borítékot.
- Mi ez? – nézett rám nagy szemekkel.
- Olvasd el.
Louis belefogott az olvasásba,de a végén már láttam az arcán,hogy nem sokáig bírja.
- Ez azt jelenti,hogy…
- Semmit sem jelent. Harrynek egy szavába kerül,és ezt a levelet kidobom.
- De Harry nem fogja azt mondani,hogy ne…
- Tudom Lou. És éppen azért hívtalak,hogy hogy mondjam el neki,úgy,hogy azt mondja,hogy maradjak.
- Sehogy nem fogod tudni neki ezt úgy elmondani,mert szeret,és a legjobbat akarja neked.
Mélyet sóhajtottam,és valahol mélyen egyet értettem Louisval.
- De egy New York.. azért az nem kispályás – mondta néhány perces csend után.
- Hát nem.
Ekkor hirtelen rezegni kezdett a laptopom,ami az ágyon volt. Harry hívott skyepon.
- És én most mit csináljak? – tárta szét kezét Louis.
- Ülj le az asztalomhoz. Csak ne csinálj hangzavart.
- Oké.

Ezt néhány másodperc leforgása alatt elintéztük,az ölembe vette a gépet,és elfogadtam a hívást.
- Szia gyönyörűm. Nem alszol még?
- Ezek szerint – mosolyogtam.
- Mondani szeretnék valamit… - kezdte Harry.
Jaj ne! Ő is?
- Tudom,hogy ez személyesen szebb lenne,romantikusabb,és majd ott is megfogom kérdezni,de most nem akarok tovább várni. Miamiban megbeszéltük,hogy ha hazajövünk,akkor együtt leszünk. Mint barát,és barátnő. Szóval.. Leszel a barátnőm?
     Annyira dobogott a vér a fülemben,hogy nem hallottam semmit. A szemeim megteltek könnyel,csak mélyet sóhajtani tudtam.
- Nem… - válaszoltam,mire Louis kis híján szívrohamot kapott.
Harry úgy nézett rám,mintha először találkoztunk volna. Nem kérdezett semmit,csak nézett. Tehát indokolnom kéne… Kéne,de erőm már nem sok volt hozzá,ezért felmutattam a borítékot:
- Harry… Főiskolára megyek – gördült le egy könnycsepp az arcomon.



Regina

   Utoljára akkor éreztem ennyire jelentéktelennek magamat,amikor először feküdtem az ágyamon. Vagyis ezen az ágyon,itt Angliába. Akkor is az „egész világ ellenem volt”,mindenkit utáltam.
Valakivel beszélnem kellett,aki megért,aki tudja a teljes sztorit,és akit érdekel is. ZAYN.           Villámcsapásszerűen szaladt át a gondolat a fejemen. Zayn jó lett volna,de.. Amióta szerelmet vallott,azóta keveset beszéltünk. De tud mindenről,és nem volt kétségem afelől,hogy meghallgat. Holnap reggel Sydneybe repül,a családja után… Ah. Próba szerencse.
Felöltöztem,egy táskába belesöpörtem a telefonomat,a fiúk házának a kulcsait,a jegyre,kisurrantam a konyhába kerestem egy papírt meg egy tollat,és gyorsan firkáltam egy üzenetet anyáéknak:

„Szia! Zaynnél alszok,holnap majd jövök. A telefonom nálam. Regi”

   Kicsit tömör lett,de nem baj,nagyon siettem. Éjfél felé járhatott az idő,anya biztos egyesével tépkedte volna ki  a hajszálait,ha tudja,hogy egyedül mászkálok London utcáin.
Kiléptem a hűvös,londoni utcákra,amik kicsit sem emlékeztettek egyik amerikai városra sem,ahol még éjszaka is jó idő volt.
Futólépésben tettem meg a fiúk háza felé vezető utat. A kapunál kicsit lefagytam,amikor nem találtam be a zárba,és csak nehezen tudtam elfordítani  a kulcsot. Az ajtó már könnyebben ment.
A házban sötét volt,az egyik fő ellenségem a sötét,előkerestem a mobilomat,és a halvány fénye mellett motoszkáltam fel a lépcsőn.
Horrorfilmbe illő jelenet volt,ahogyan „betörtem” Zayn szobájába,attól félve,hogy valaki hátulról lefog,és magával visz. Ami nyilván nem történik meg,csak az emberben benne van a rettegés.
Zayn hál’ istennek,még nem aludt,az a pici fény ami kiszűrődött a kulcslyukon át,elég bátorságot adott,hogy benyissak.
- Szia – köszöntem halkan.
Zayn szólni se bírt a meglepettségtől,és ahogy végignéztem rajta,hirtelen én sem. Egy törölközőbe állt a szoba közepén ,miközben a TV-t kapcsolgatta.
- Hát te? – kérdezte.
- Hát én… - dadogtam.
- Felöltözök,után folytatjuk? – nevetett fel,mire bólintottam.
Becsuktam az ajtót,és a sötét folyosón álltam,amikor elrohant valami – vagy valaki – előttem.
A falhoz préselődtem,és próbáltam megállapítani,hogy mi/ki lehetett az. Szerencsére (vagy szerencsétlenségre?)  az alak visszaszólt a folyosó végéről:
- Ki vagy? – nos,ha ezt úgy akarjuk nézni,hogy nem ismertem fel a hangot,akkor simán már is ott vagyunk a nem létező horrorfilmben,de szerencsére felismertem a hangot:
- Louis? – nevettem fel.
- Regi? – kérdezett vissza. Megörültünk,hogy egymásra találtunk,majd egyszerre kérdeztük meg,hogy ki mit csinál éjfélkor a folyosón. Nyilván Louis válasza normálisabb lett volna,de amit mondott az kicsit sem volt normális:
- Petrához megyek. Te?
- Zaynhez jöttem.
Hát,ezt így megbeszéltük,de annyira nem volt tiszta a dolog. Nyilván mind a kettőnket érdekelt volna a másik dolga,de Zayn kinyitotta az ajtót.
- Készen vagyok – mosolygott.
- Szia Louis – köszöntem el gyorsan.
- Sziasztok – hebegte Lou.
Leültem Zayn ágyára,a fiú pedig mellém.
- Mit keresel egyedül kint éjszaka? – kérdezte aggódva.
- Csak te segíthetsz Zayn – suttogtam.
- Miben? Mi történt? – húzódott közelebb,és védelmezően megölelt.
Leraktam a jegyet a combjára. Zayn nem bírt megszólalni csak megrázta a fejét.
- Elmész? – szólalt meg.
- Nem tudom. Akkora tanácstalanságba vagyok. Nem tudom Zayn! – kapaszkodtam erősebben belé.
Zayn eltűrt egy tincset a fülem mögé,és mélyen a szemembe nézett:
- Neked kell érezned,hogy komolyan hátra akarod-e ezt mind hagyni – mutatott körbe.
Jól mondja.
- Itt aludhatok? – néztem rá.
- Persze – sétált a szekrényhez,és kikapta a pizsimet.
Átsurrantam a fürdőbe,és átöltöztem. A telefonomat leraktam a mosdókagylóra,miközben nagy bamba szemekkel magamat nézegettem a tükörbe.
Mit mondana Kendall? „Tudom,hogy úgy sem jössz vissza.”
Vagy mit mondana Zayn? „Tudom,hogy úgyis visszamész.”
Anya? „Nem engedhetlek el.”
Petra? „Ha téged ez tesz boldoggá,menj.”
És mit mondanék én?
ARGH. Elegem volt.

Ide alulra is csak a szokásos kerül. A kommenteket még ehhez a részhez is nagyon várom. Remélem tetszett az első évad.

*A folytatás hamarosan következik.*